2013. november 27., szerda

Deep Purple with Orchestra - Live at Montreux 2011

 Alap esetben komoly fintorgásba kezdek, mikor rockbandákat és szimfonikus zenekarokat társítanak. Az elviekben erősen különböző két muzsikusi hozzáállás közé azonban már több alkalommal is sikerült masszív átjáró hidat építeni (gondoljunk pl. a Metallica S&M koncertjére, vagy a Pink Floyd szimfonikus előadásaira), mikor nem egymás kárára, hanem egymást feltuningolva találkozott a két világ. Persze számtalan rossz példa is eszünkbe jut, amikor a kényszeredett együttműködés eredménye inkább volt szánalmas, mint élvezetes. A Deep Purple nem először vág bele ilyen kalandba, tehát nekik kellemes élményeik lehettek. Már pályafutásuk elején, 1969-ben együtt játszottak a londoni filharmonikusokkal és azóta több ízben is vették körül őket szépen öltözött muzsikusok és kottaállványok. Így tettek 2011. július 17.-én is, mikor a Montreaux Jazz Fesztiválon léptek fel a Neue Philharmonie Frankfurt zenekar és Stephen Bentley-Klein karmester által megerősítve. Az előadásról készült felvételt videó és audio hordozókon is kiadták 2011 őszén, piacra került DVD, Blu-Ray és dupla CD formátumban is a német Eagle Rock kiadó gondozásában. A svájci fesztivál és a zenekar között a 1996-os és a 2000-es koncertfilm után ez már a harmadik ilyen együttműködés. Bizonyára nagyon kedvelik egymást, dacára annak, hogy a rendezvény programjának nem éppen a hard rock a fő csapásiránya.

 Az előadás első két percében a szimfonikusok által dél-amerikai felfogásban előadott felvezető komoly homlokráncolásra késztetett. Ugye nem fogják átszabni a velem egykorú, stílusteremtő zenekar muzsikáját rumbára és szambára??? Szerencsére a beúszó Highway Star lendülete elsöpri félelmeimet. A nagyjából 40 fős, vonósokból, néhány fúvósból és ütősből álló szimfonikusok nem változtatják meg alapjaiban a Purple élményt, inkább csak hozzátesznek néhány csipetnyi élvezetet. Végig vidáman támasztják meg a rockhősöket, érezhetően örülnek a lehetőségnek. Ritkán látunk fejüket egy ütemre rázó komolyzenészeket színpadon. Gyanítom, jó néhányuk a most játszott nótákon nőtt fel. Érdekes történés, mikor a koncert derekán a karmester hegedűvel kezében szólózik a Knocking At Your Back Door alatt egy kiadós zenekari jambe beszállva.
  

  
 Egy Deep Purple koncerten nem nagyon hallhatunk nem sláger dalokat, ehhez a bandának sok órán át kellene játszania, a 19 - köztük nem egy stílusteremtő - nagylemez anyaga bőséges repertoárral szolgál. Szép sorban jönnek a legismertebb darabok, köztük néhány újabb szerzemény és Gillan szűkszavú átvezetői. Az ősz halántékú angol urak vidáman lezúzzák a majd' két órás koncertet és még az sem veszi el kedvüket, hogy a közönség érezhetően nem éppen rockerekből áll.

 Ian Gillan nem a legjobb napját fogta ki, szinte végig indiszponált, néha elcsuklik a hangja, de 66 éves koromban én bizonyára már beszélni is alig fogok tudni, nemhogy énekelni. A ma már egyetlen alapítótagnak számító Ian Paice játéka sokkal inkább kortalan, nem nagyon fedezhetünk fel különbséget 20-30-40 évvel ezelőtti produkciójához képest (és ez esetében nem elmarasztalás). Roger Glover a közelmúltban igazolt a TC Electronichoz, akik nagyon keményen nyomulnak mostanában a basszusgitárosokra, teljes hangsugárzó, erősítő és effekt családot, meg néhány hasznos kiegészítőt és szoftvert fejlesztettek ki a kedvükért. Glover 4x10-es TC ládákat és TC Blacksmith erősítőt használ a színpadon különösebb flanc nélkül, néha egy kevés zengetést és kórust kever játékához szóló futamainál. Francia gyártású Vigier gitáron játszik, ami - nem túl meglepő módon - inkább a régi hangzási divatot hozza. Steve Morse nagy kedvencem. A Deep Purple régi tagcseréi és belső ellentétei nehezen követhetőek már így több évtized távlatából, de Ritchie Blackmore sokadszori kilépésével és az indián (hát nem olyan?) 1994-es csatlakozásával nyugodtabb, talán kreatívabb és színesebb korszak kezdődött a zenekar életében. Morse fúziós stílusa széles határok között mozog és úgy hírlik, emberileg is jóval könnyebb eset, mint legendás elődje. Játéka mellett nagy élményt okoz gyönyörű hangszereinek látványa is, a spéci S.M. Signature MusicMan modellek ritka szépek. Színpadon a legendás Peavey 5150 helyett manapság már kevésbé ismert Engl csöves erősítőket használ. Effektparkja meglehetősen egyszerű és ő is egyre inkább áttér a TC elektronikákra.

 Don Airey billentyűs néhány éven át állandó beugró (sic!) volt a zenekarban. Gyakran helyettesítette a sok szálon futó, hol más projectjei, betegségei, vagy éppen csak kedvetlensége miatt távol levő Jon Lordot, míg egy konkrétan meghatározhatatlan időpontban 2003 környékén állandó tag lett. Furcsa, hogy az ő nevét kevésbé ismerik, pedig az összes nagy rockbandát végigjárta a Black Sabbathtól a Jethro Tullig. Számomra talán ő játszik legnagyobbat ezen a koncerten, már ha lehet ilyen különbséget tenni ezen a szinten. Gyönyörűen bugyborékol a fehér szakállú mestertől örökölt Hammond, a szólók nagyon lendületesek és érdekesek, átgondoltan felépítettek. Szimfonikus kísérettel támogatott, klasszikus alapokra épülő komplex szólószáma önmagában is megállná a helyét egy fesztivál programjában.
  

  
 Bár az előadás végig dinamikus és lendületes, a felvétel mind képileg, mind hangilag hagy kívánni valót maga után. Az operatőrök gyakran érdektelen képeket kreálnak és a képvágó sincs mindig a helyzet magaslatán, sok a kaszálás, ritmus nélkül vágás. Meglepő, hogy a patinás fesztivál nem profi színpadi operatőröket szerződtetett. Ez a zenei műfaj persze nem a finomságokról szól, így a néha összemosódó hangzást nem is említeném hibának, de annyit azért elvárnék, hogy ne minden szám azonos arányokkal szólaljon meg. Összességében ez egy nagyszerű koncert enyhén problémás technikai színvonalon.

 No de a Deep Purple akkor is a szent és sérthetetlen Deep Purple maradna, ha holnap mindenféle csúnyaság derülne róluk. De nem fog!



2013. november 25., hétfő

Koncerthang 1.

 Egy, a hangtechnikai szaksajtót manapság hangsúlyosan uraló hír szerint az angol SSL cég útjára bocsátotta első koncerthangosításra szánt digitális mixerét és az első 3 példányt az általam tisztelettel szeretett Peter Gabriel őszi Back to Front turnéján fogják használni a szerencsés kollégák. Bár ez a hír nyilván csak a szakmabelieknél okoz heves szívdobogást (az SSL talán a legpatinásabb vállalat a stúdió mixerek világában), mégis ennek kapcsán ötlött fel bennem, hogy megpróbálom eloszlatni a hifisták körében gomolygó lila ködöt a koncerthangosítás környékéről. Milyen eszközöket, megoldásokat használnak a szakik, milyen problémákkal küzdenek, illetve mennyire merülnek fel a hifistákat foglalkoztató kérdések a színpadok környékén?

 Mint az reményeim szerint kiolvasható lesz a cikksorozatból, néhány örökzöld hifista kérdés a Pro hangtechnikában is visszaköszön (pl. a digitális vs analóg vita), mások viszont gyakorlatilag ismeretlenek (pl. spéci alátétek). No és persze rengeteg olyan téma is van, ami a szakembereknél hétköznapi rutinnak számít, a hifisták hada mégis kiemelt fontosságúnak gondolja (pl. a kompresszorok használata) és kapaszkodik belé, mint kisnyugdíjas a cekkerébe. A végén még az is előfordulhat, hogy az olvasó kicsit más szemmel és füllel látogatja majd a koncerteket, ha tisztában van a technika alapjaival.

 Az említett hír mellé még egy érdekes infó is napvilágot látott: Peter Gabriel turnéján az összes előadás hanganyagát rögzítik és pár nappal később megvásárolhatjuk azokat CD-n, vagy 96kHz/24bit felbontású verzióban a művész online boltjából. Hm...

 Érdemes tudni a hangosításnak nevezett iparágról, hogy a hagyományos lemezkiadás visszaszorulásával a zenészek a lemezfelvételek helyett a koncertekre helyezték a hangsúlyt, ez lett a fő megélhetési forrásuk, ami új versenyhelyzetet teremtett. Emiatt - bár korábban is szép fejlődés zajlott - az elmúlt néhány évben elképesztő tempóra kapcsoltak a színpadtechnikai fejlesztések (mechanika, világítás, video- és hangtechnika). A szakemberek lubickolnak az új cuccokban, a fellépők egymásra licitálnak hangzásban és látványban, a közönség pedig tapsikolva élvezi mindennek pozitív hozományát. Még a világ eme eldugott szegletében idehaza is érezhetjük, mennyivel több világszínvonalú produkció jut el hozzánk, mint 5-10 évvel ezelőtt. Már csak az ilyen előadások befogadására alkalmas helyszínek kellenének, de ez egy másik történet...

 Hifista körökben visszatérő téma a hangosított koncertek hangzása, jellemzően negatív előjellel írott kritikák formájában. Mikor ilyennel találkozom, általában rákérdezek, hogy konkrétan mivel volt problémája hősünknek. Érdekes helyzet, mikor egyazon koncertről több beszámoló is születik, amik totálisan ellentmondanak egymásnak. Ebből is érezhető, milyen szubjektív a kérdés, mennyire eltérőek az elvárások, preferenciák, de mielőtt teljesen fehérre mosnám a kollégák kezeit, ki kell mondanom, hogy gyakran okkal éri kritika a hangzást. Lehet ez emberi mulasztás, hozzá nem értés, műszaki hiba, pénztelenség, vagy a helyszín akusztikája. Ezekkel is foglalkozik majd a cikksorozat, de most előbb nézzünk körül a színpadon, mert ott gyorsan rálelhetünk sok probléma okára!

 Gyanítom, sokakat meglep, hogy a színpadon megszólaló hangzás sokban eltér a nézőtéren élvezhetőtől. Ez leginkább az eltérő funkciókból fakad, hiszen míg a néző egy komplex, otthon megszokottan készre kevert hangzást vár el, a zenész az előadáshoz szükséges infókat akarja megkapni. Elsősorban hallani akarja önmagát és zenésztársait, valamilyen arányban összekeverve. A színpadra tévedő gyanútlan hallgató meglepő dolgokat fedezhet fel, a kontrolldobozok között sétálva szélsőségesen eltérő hangzásokkal találkozhat. Néhol mindent ural a dobok hangja, hiszen ez a hangszer adja meg a zene ütemét, amihez minden muzsikus próbál igazodni. Ha ez az inger nem dübörög a fülükben, a produkció könnyen szétesik. Máshol pedig az énekhangok nyomnak el minden más hangszert, jellemzően az énekesek környékén állva észlelhetjük ezt. Ez is teljesen logikus, hiszen az énekes intonálásához, hangképzéséhez elengedhetetlen, hogy jól hallja önmagát. Ennek hiányában születnek a hamis produkciók, ami nagyon sokszor a színpadi kontroll hibája miatt van és nem a művész fogyatékossága, bár azért engedjük meg a második verziót is.

 Összességében kijelenthető, hogy minden zenész más arányokat akar hallani, ami megadja a színpadi hangosítás legfőbb feladatát: sokféle egyedi kontrollhang. Ehhez össze kell gyűjtenünk minden hangszer hangját és a zenészek számával közel megegyező mennyiségű mixet kell előállítanunk, amiket megfelelő koncentráltsággal és hangerővel el kell juttatnunk a zenészekhez. Utóbbi feladatot néhány évvel ezelőttig kizárólag méretes hangdobozok látták el, amiken a monitor mixer mögött álló kolléga által kikevert arányok szólaltak meg. (Mikor koncert közben lefelé vagy felfelé mutató hüvelykujjal jelez a zenész a színpad oldala felé, az ennek a kollégának szól, hogy valamiből kevesebbet, vagy többet szeretne hallani a muzsikus.)

Monitor mixer állás (LGT koncert, Sziget fesztivál, 2007)

 Manapság egyre gyakrabban találkozhatunk hangdobozok nélküli színpadokkal és a zenészek füléből kilógó kábelekkel. Rohamosan terjednek a személyi monitor rendszerek, amik alsó hangon egy rádiós fülhallgatóból állnak, komolyabb esetben a zenész kap egy kezelő felületet is, ahol saját maga keverheti ki a hangszerarányokat. Nem akármilyen mutatvány ez, mert ezek a kis kütyük magát a nagy monitor keverőt vezérlik, hála a digitális technikának. A fülesek sem szokványosak. Előadás közben nem túl szerencsés, ha a zenész füléből kipottyan az apró hangszóró, ezért általában a viselő fülének formájára öntött gumibetéttel rögzítik azokat agyközeli állapotba.

 A fő célok tisztázása után próbáljuk áttekinteni a színpadi hangosítás folyamatát! Nem követünk el nagy hibát, ha első lépésben összegyűjtjük a hangszerek hangját. Itt két módszer szokásos, a mikrofonozás, vagy az elektromos (a szakzsargon szerint vonali) összeköttetés. Mikrofonokat elsősorban akusztikus hangforrásoknál alkalmazunk (ütősök, fúvósok, ének), vonali bekötést pedig jellemzően az elektronikus hangszereknél (billentyűsök, gitárok). A két módszer között átfedés is van, általában az elektromos gitároknál. Ennek oka, hogy e hangszerek hangját nagymértékben meghatározza az őket megszólaltató effektpark, erősítő és hangdoboz együttese. Nem véletlen, hogy a gitárosok különös műgonddal választják ki eszközeiket, hiszen ezek segítségével alakítják ki egyéni hangzásukat. Ha ezt a közönség felé is hűségesen akarjuk közvetíteni (mi más feladatunk lehetne?), akkor nem hagyhatjuk ki a lánc egyik elemét sem, így a végerősítőt és a hangdobozt sem, tehát be kell mikrofonoznunk a gitáros hangládáit, lehetőleg olyan mikrofonnal, ami elviseli ezt a cudar sorsot (a gitárosok nagy része imádja bömböltetni a cájgot). Gyakori megoldás, hogy a mikrofonozott és vonali hangot összekeverik a gitároknál.

 A hangszerek hangjának begyűjtése közben könnyen kétségbe eshetünk, ha elkezdünk számolni. Idegeinket leginkább az ütősök veszik igénybe, mivel ők nagy étvággyal fogyasztják a hangsávokat. Egy kiadós dobszerelésnél alsó hangon is ki kell helyeznünk 6-7 mikrofont (lábdob, pergő, álló és felső tamok, cinek), súlyosabb esetben ennek akár a dupláját is. Extraként előfordulnak mindenféle egyéb ütősök is (konga, gong, csőharang, stb.), amik szintén megkövetelik a maguk mikrofonjait (és kábeleit, állványait). Második tételként a fúvósok és gitárok mikrofonjait helyezzük ki, aztán következhetnek az elektronikus források, ahova mikrofont nem, de néhány kábelt és valamilyen leválasztó eszközt (DI Box) ki kell építenünk. Utóbbira a nagyon eltérő belvilágú készülékek galvanikus izolálásához van szükség, amivel sok zajtól (sistergés, cicergés, brummogás) kímélhetjük meg magunkat és a publikumot. Ezek a hangszerek általában sztereó jelet állítanak elő, így hát mindenből kétszer annyi kell, újabb csapást mérve a rohamosan gyarapodó hangsávokra. Közel a cél, már csak az énekesek, vokál, kórus vannak vissza. No akkor számoljunk kicsit! Dobok, gitárok, fúvósok, billentyűk, szintetizátorok, énekesek... el is fogyasztottunk 30-40 hangsávot, komplexebb produkció esetén ennek többszöröse is előfordulhat. Ennyi forrás fogadásához nem akármilyen mixerre, állvány- és kábelmennyiségre van szükség.

Monitor mixer (LGT főpróba, Komárom, 2013)
Itt még elég volt egy 48 sávos Roland V-Mixer, az Arénában adott koncerteken
a közel 100 hangsáv miatt már két ilyen készülékre volt szükség.

 Könnyen belátható, hogy ilyen mennyiségű kábel összefüggő szőnyeget képezne a színpadon, garantált fizikai (és az abból következő mentális) bukást biztosítva az ott közlekedőknek. Ezt a problémát csoportkábelekkel küzdjük le, amik fogadó oldalon számos bemenettel rendelkeznek (Stage Box), ezeket egy sok eres, de kezelhető átmérőjű kábelen vezetjük a monitor mixerhez, illetve a PA rendszerhez. Mozgékony hangforrásoknál (pl. fronténekes, szóló szaxofon) komoly akadályt képezne a kábelezés, ezért ilyen feladatoknál rádiós átvitelt használunk. Ma már egészen jó minőségű és kisméretű adókat készítenek, amik a színpadoknál tapasztalható néhányszor tíz méteres távolságot gond nélkül képesek leküzdeni. Az átviteli rádiófrekvencia megválasztása külön figyelmet kíván, mert nagyon kellemetlen tud lenni, mikor a koncert fináléjában a rajongott énekes hangja helyett a közeli taxisok alpári beszélgetése szólal meg.


 Szusszanjunk egyet és a kábelezés fáradalmainak kipihenése közben gondoljuk át, miért van ilyen sok sávra szükségünk! A gyanútlan olvasó gondolhatja azt is, hogy egy zenekar hangja néhány mikrofonnal befogható. Ez sajnos általában lehetetlen. A kivételt a szimfonikus zenekarok jelentik, ahol a több évszázada fejlesztett akusztikus hangszerek önmagukban is tökéletes megszólalási arányokat és hangerőt produkálnak ahhoz, hogy szekciónként fogjuk be őket, de erről részletesebben majd később.

Solti János dobfelszerelése és a köré épített mikrofon erdő (LGT koncert, Sziget fesztivál, 2007) 
Ki hányat számolt meg?









 A könnyedebb műfajoknál minden hangszer (és zenész) más és más jellemzővel bír, nagyon eltérő hangerővel szólalnak meg és különböző beállításokat igényelnek. A színpadon általában igen komoly hangnyomás tombol előadás közben, amit nagy (több százszoros) szorzószámú erősítéssel érünk el. Ez melegágya az akusztikus visszagerjedésnek, mikor valamilyen frekvencián létrejön egy öngerjesztő folyamat, ami fülgyilkos sípolást és morcos tekintetű zenészeket eredményez. Ezt leginkább közeli mikrofonozással tudjuk megakadályozni. Kis agymunkával belátható, hogy ha a hasznos hangot minél inkább ki tudjuk emelni a háttérzajból, annál nagyobb győzelmi eséllyel indulunk a gerjedések és visszaverődések elleni harcban, így hát igyekszünk a mikrofonok membránját a lehető legközelebb tenni a hangforráshoz. Mivel a gitár és a dob teljesen más paramétereket kíván a hangosítási láncban, el kell kerülnünk, hogy ezek a hangok egymás hangsávjaiba átszóljanak. Mindezekből már egyenesen következik, hogy minden hangszert külön kell mikrofonoznunk. Hallelujah!

További bónuszpontokat kaphatunk, ha a színpadi elrendezésnél is ügyelünk az áthallások csökkentésére. Nem ritkák az áttetsző akusztikus panelek sem, leginkább a dobok körül, mivel ezek környékén van a legtöbb mikrofon, illetve ezek produkálják a legnagyobb hangerőt.



 A kis kitérő után térjünk vissza a kétkezi munkához! Minden hangszer hangját bekötöttük a monitor mixerbe, ahol a kolléga majd szépen beállítja a hangszíneket, jelszinteket és kikeveri a muzsikusok vágyainak megfelelő arányokat. Szólaltassuk hát meg ezeket! Kisebb színpadokon megtehetjük ezt néhány (aktív vagy passzív) kontroll ládával, vagy a már említett fülmonitorokkal. Fesztiválokon a hatalmas színpadokon ennél nagyobbat kell domborítanunk. A zenészeknek - a közönséghez hasonlóan - szükségük van egy bizonyos hangnyomásra, hogy megfelelő érzelmi állapotba kerüljenek és együtt tudjanak élni a produkcióval, ezért a személyi kontroll ládák mellett egy komolyabb hangosító rendszert is ki szoktak építeni, amivel megemelik a színpadon tomboló hangerőt, általában oldalról támadva. Ezek hasonlatosak a közönséget szórakoztató PA rendszerekhez, csak szerényebb méretekkel és teljesítménnyel bírnak.

Függesztett színpadi hangosítás (Side Fill) aktív Meyer Sound hangsugárzókkal (Sziget fesztivál, Nagyszínpad, 2007)



 A súlyos hangdobozok mozgatása közben elmélázhatunk, miért is szeretjük az aktív hangdobozokat. A világot jelentő zenés deszkákon mindig helyhiány van, legyen szó 5, vagy 50 méteres színpadról. Ezért nagyon hálásak vagyunk, ha nem kell külön erősítőhegyeket használni a passzív dobozok hajtásához. Másrészt a több kilowattnyi energia is jobban érzi magát, ha 20-30 méteres kábelek helyett csak néhány centimétert kell leküzdenie, hogy eljusson a hangszórókhoz. E két nyomós indok mellé tehető még, hogy az aktív dobozok megfelelően egymáshoz illesztett egységekből épülnek fel, jól paraméterezhetőek, távvezérelhetőek és megfelelő védelemmel is rendelkeznek. Like.

 A hangosítás főbb lépéseivel nagyjából végeztünk, de a színpad még közel sem teljes. A sok elektromos berendezésnek energiát is kell biztosítanunk, nem is keveset, ezért erős betáprendszert illik építeni kellő védelmekkel és tartalékkal felvértezve. Egy durvább fesztivál színpadának elektromos energia igénye (hangosítás, világítás, mechanika, videotechnika) vetekszik egy gyárüzemével, szóval nem célszerű félvállról venni.

 Kevésbé publikus részlet, de talán senki nem sértődik meg, ha elárulom, az énekesek többsége nem tudja a dalszöveget. E probléma leküzdésére találták ki a súgógépet, amin kellő tempóban fut a szöveg, megtámogatva hősünk életét. A dalszöveg mellé egyéb hasznos infókat is közölhetnek itt a zenészekkel, pl. a szám zenei felépítését, hangnemét, vagy hogy fogytán a sör a VIP büfében. Persze célszerű helyén kezelni ezt a szolgáltatást és csupán mankónak tekinteni, mert mint minden technikai eszköz, a súgógép is meghibásodhat. Nagyon kínos pillanatokat eredményezhet egy monitor elhalálozása koncert közben. Ilyenkor jön a vaker, vagy a nánánááá... élelmesebb énekes esetén a közönség megénekeltetése. Ilyenkor kacsintanak egymásra elismerően a stábtagok: "Profi!"

Az a bizonyos súgógép (Magyar dal napja, Jazz+Az, Sziget fesztivál Nagyszínpad, 2011)




 A hangosítással foglalkozó szakik mellett még számos emberke ügyködik a színpadon: világosítók, ügyelők, súgók, videósok, biztonságiak, fotósok, operatőrök, no meg az elengedhetetlen slepp... egy kisebb falu népessége össze tud jönni a kulisszák mögött. Közülük néhányan kimondottan igénylik, hogy saját fejhallgatójukban tudják követni a koncertet, e vonalak kiépítése is a hangászokra vár.

 Tételezzük fel, hogy az eddig felsorolt berendezések mindegyike hibátlanul működik a beállás és a produkció során, a zenei és technikai stáb is tökéletesen teszi a dolgát, aminek eredménye a nagyszerű produkció. Hogy ez a közönséghez is eljusson, szükségeltetik a PA rendszer, ami a következő cikk tárgyát fogja képezni, tehát folyt. köv. ...

Fotók: fapaci

2013. november 24., vasárnap

Rendszer, hangsugárzó, akusztikai mérések

 A műszaki adatok és a fizikai törvények zenehallgatással kapcsolatos párhuzamai mindig megosztották a hifistákat. Mindig volt és lesz egy olyan réteg, akik a száraz adatokra támaszkodva próbálnak ítélni és dönteni. Mások teljesen távol tartják magukat a műszaki világtól és kizárólag saját (vagy más által birtokolt) fülre támaszkodnak. Bizonyos, hogy ez a kérdés erősen szubjektív, így nem is kell eldönteni egyik vagy másik oldal javára, de itt is célszerű a realitás talaján maradni. 

 Akár elfogadjuk, akár nem, minden műszaki berendezésre érvényesek a fizika törvényei, akkor is, ha a hallgató ezekkel nincs tisztában. Azonban e készülékek működése sokkal komplexebb annál, hogy 2-3 paraméterrel leírhatnánk hangzásbeli jellemzőiket. Egy erősítőről édes keveset árul el a maximális kimenő teljesítménye és egy hangsugárzó hangzása sem derül ki a határfrekvenciákból, ennél sokkal több adatra van szükség, ha párhuzamot akarunk állítani a hallottak és a műszaki háttér között. Sokféle technikai recept létezik a "jó hangra", de ezek között nehéz lenne sorrendet felállítani, hiszen a hangzás megítélése személy- és divatfüggő.

 Az átlagos felhasználó jellemzően akkor kerül a műszaki mérések közelébe, ha valamilyen hibát észlel rendszere hallgatása közben. Túlságosan döng, vagy éppen nagyon kevés a basszus, torz a hangszerek hangja, definiálatlan a térhatás... mindezek mögött valamilyen műszaki, vagy akusztikai probléma áll. Hétköznapi eset, hogy egy máshol meghallgatott készülék, vagy akár komplett rendszer is saját otthonunkban teljesen más produkciót ad. Ilyenkor kezdenek bölcsen bólogatni a tapasztaltabb fórumtársak és kezdik emlegetni az akusztika fontosságát, amit én sem győzök eléggé hangsúlyozni. Ebből fakad, hogy manapság az A/V erősítőknél már alap elvárás valamilyen mikrofonos korrekciós megoldás, amik alapszinten megpróbálják korrigálni a szoba és a hangsugárzók problémáit. A sztereó világban ez még istenkáromlásnak számít, bár a számítógépes zenelejátszással párhuzamosan ott is megjelentek a DSP alapú korrektorok.

 Ha sikerült is belátnunk az akusztika fontosságát, gyakori ellenérv az ilyen beavatkozásokkal szemben a bekerülési költség és a külalak. Bátran kijelenthetem, hogy minimális pénzből és elfogadható külalakkal is igen komoly lépéseket lehet tenni hangsugárzónk és szobánk hangzásának javítására.

 Gépész- és villamosmérnöki végzettséggel, 25 éves zenészi és hangmérnöki gyakorlattal vállalom zenelejátszó rendszerek és hangsugárzók komplex átviteli bemérését, helyiségek akusztikai felmérését, tervezését, átalakítását. 1-2 órás helyszíni mérést követően néhány napon belül részletes mérési jegyzőkönyvet készítek, amit kiegészítek módosítási javaslatokkal, kérés esetén komplett kiviteli tervekkel is.


2013. november 23., szombat

Biciklis város?


Ritka eset, mikor egy publikáció minden gondolatával egyet tudok érteni. Most ez a tényállás és meg is osztom némi privát kiegészítéssel.

 Tudom, hogy a bringásokat (vagy inkább a bringával közlekedőket?) sikk utálni manapság. Így volt ez annak idején az első autókkal is, akik a lovaskocsik és velocipédek (!) között inkább tűntek félelmetes veszélyforrásnak, mint közeledési eszköznek. De 15-20 évvel ezelőtt még a mobiltelefon is ciki volt, ma meg már a hiánya az. Naponta olvashatunk rémtörténeteket a szabályokkal dacoló, másokat veszélyeztető kerékpárosokról. Ezekkel néhányan azt próbálják másokba sulykolni, hogy létezik egy olyan embertípus, hogy kerékpáros, pedig a legtöbb tekerő néha autóval is rendelkezik, sőt még tömegközlekedik is. Jómagam is, bár mára a bringa lett az első számú helyváltoztató eszközöm, hetente 1-2 alkalommal autóba ülök, vagy villamosra szállok. Kétlem, hogy ettől hirtelen más emberré változnék. ("Aki hülye, az is marad." - Republic)

 Mi, magyarok, nehezen változunk. Erősen ragaszkodunk jó és rossz hagyományainkhoz, de lassan rá kell jönnünk arra, hogy itt most nem csak valami fiatalos hóbortról van szó (de persze ez is benne van), hanem a nagyvárosok és bennük a saját napjaink élhetősége a tét. Ha egyszer kikászálódunk a kényelmes autóból és bringán gurulunk el a dugóban veszteglő autósor mellett, percre pontosan kiszámítható idő alatt jutunk el A-ból B-be, megspóroljuk havi 1-2 tanknyi benzin árát és közben még némi zsírt is égetünk, egyértelművé válik, hogy a bringázás sokkal reálisabb jövőkép, mint a ma még alapszükségletként kezelt módszerek.

 A közlekedés mellett a bicaj persze sporteszköz is. Egy kiadós erdei tekerés bármelyik évszakban klassz dolog, testet s lelket átmozgat, jobb irányba állít még akkor is (vagy éppen pont emiatt), ha nyakig sárosan, vagy bőrig átázva káromkodunk a megpróbáltatások terhe alatt.

 Természetesen a bringázás sem való mindenkinek, de ha csak az autósok 30 %-a lerakja a kocsit heti 2-3 napra, nagyban enyhülnek a dugók Budapesten, minden közlekedő gyorsabban tud haladni, tisztább lesz a levegő, olcsóbb lesz a közlekedés és bónuszként mindenki jobban érzi magát. Sok felmérés készül a kérdésben, a legújabbak szerint a fővárosiak 15 %-a bringázik legalább heti rendszerességgel. Kicsit sokallom ezt a becslést, de ha körülnézek magam körül, stimmel. A stúdió, ahol legtöbbet dolgozom, nagyjából 25 embert foglalkoztat, akik közül 4-5-en közlekedünk kerékpárral. Észrevétlenül kúsznak felfelé a számok, lassan szokunk hozzá az arányokhoz. Persze még mindig vannak arcok, akik lesajnáló döbbenettel reagálnak bringás létemre, de ezzel sincs semmi probléma.

E gondolatokkal ajánlom figyelmetekbe az alábbi, különlegesen eltalált cikket.

2013. november 21., csütörtök

Jeff Beck - Performing This Week... Live at Ronnie Scott's (2008)

 Legfelsőbb szinteken nincs sok értelme sorrendeket felállítani. Vitakeltésen kívül másra nem is jók a "A világ legjobb gitárosa" és az ehhez hasonló szavazások. Fogalmam sincs, ki a legjobb és hogy ezt miként lehetne eldönteni, de hogy a blues-rock világban Jeff Beck dobogós, az hótziher. Bár számos formációban muzsikált már vendégként, legtöbben szólóalbumairól ismerik. Bár régebb óta van a pályán, mint legtöbben élünk, de kísérletező kedve a mai napig töretlen, bátran mozog egymástól távoli műfajok közötti ösvényeken is. Azon kevés gitárjátékos közé tartozik, kiket soundjuk alapján néhány hang után bekötött szemmel is könnyen azonosítunk, mint Methenyt, Santanát, vagy Claptont. És itt most ne mesterségesen előállított hangzásra tessék gondolni, az ilyen jellegzetességek az ujjban erednek, nem az elektronikus effektekben! Pláne igaz ez Becknél, hiszen általában csupasz ujakkal, engető nélkül játszik, hangszerét nagyon széles érzelmi tartományban tudja megszólaltatni. Részemről Roger Waters lemezei okán került a legfelső fiókba a 90-es években és bár a Pink Floydos exvezér is érinthetetlen kategória nálam, némelyik lemezét érdekes módon leginkább Beck játéka miatt szeretem, de ezt ne mondjátok el senkinek! A 7. X-hez közelítő géniusz életútja egészen szenzációs és érdekes. Olyan jelentéktelen bandák körül forgolódott, mint a Yardbirds, Pink Floyd, Led Zeppelin, Mahavishnu, de egyikben sem ragadt meg állandó tagként, így hát nem is lett mindenki által ismert világsztár. Az okokról számos pletyka kering, az igazságot soha nem fogjuk megtudni, de bizonyára benne van Beck híres/hírhedt a maximalizmusa.

A 2007 őszén rögzített és 2008-ban több hordozón is kiadott felvételt több előadásból vágták össze. A zenekar 5 koncertet adott zsinórban a frissen felújított londoni Ronnie Scott's jazzklubban (ami a mi fogalmaink szerint inkább egy exkluzív étterem). Beck zenekarának összetétele folyamatosan változó, küldetésének tekinti fiatal muzsikusok felfedezését, nem ritkán saját társulatában is futtatja őket. A koncerten élvezhető felállás csak néhány hónappal korábban jött össze és azóta is történtek már tagcserék, a 2010-es turné már másik dobossal és bőgőssel zajlott.



 Beck a teljes koncerten egy csontszínű Fender Custom Shop Stratocasteren játszik. Általában Marshall JTM-45 erősítővel és Marshall 4x12 ládákkal szerelkezik fel, de ezen a koncerten további Marshall fejek is hadrendbe álltak. Felvonultatja az elektromos gitározás teljes technikai arzenálját: slide, slap, tremoló, wah-wah, van itt minden, ami csak lehetséges, de elektronikus effektekből meglepően keveset használ. Annál inkább játszik a gain szintekkel, a gitár Volume gombja fontos szerepet kap előadásmódjában, speciális soundja részben innen is ered. Zengetés és visszhang általában csak a keverés során kerül a jelre, a színpadon általában nem használ ilyeneket, bár ezen a koncerten bekerült egy Lexicon Alex Reverb a rackbe.

 Vinnie Colaiuta a dobosok között megközelítőleg ott helyezkedik el a szakmai respect listákon, mint Beck a gitárosoknál. Végigkísérte Frank Zappa, Joni Mitchell, Sting pályafutásának hosszú szakaszait. Discográfiájának terjedelme nagyon durva, erősebb éveiben 20-30 lemezfelvételen műkködött közre. Játéka nálam leginkább Billy Cobhaméhez fogható, hangszerüket mindketten teljes értékű eszközként kezelik, azon nem "csak" összetett ritmusképleteket, hanem dallamokat is képesek játszani, ami egy kamarazenekarban új távlatokat nyit. Hozzáállására a fegyelem/alázat és az improvizáció/kreativitás egyaránt jellemző, ami különösen ritka a dobosok univerzumában.

 Nem tudok eltekinteni a múltamtól, a basszerosok nálam mindig kiemelt figyelmet kapnak. A felvétel idején 22 éves Tal Wilkenfeld életkorát durván cáfolva már komoly zenei múlttal és referencia listával rendelkezik. Tanítgatta, pályáját egyengette már Chick, Corea, Eric Clapton, Wayne Shorter is. A kis hölgy kegyetlen magas szintekre tör és bár bemutatkozó albuma nem sikerült túl fényesre, remélhetően nem tűnik el a süllyesztőben. Manapság éppen Lee Ritenour csapatát erősíti. Már a hangszertartásán látszik, mennyire komolyan vette tanulmányait. Kísérő szerepben nagyon alázatos, mégis fantáziadús futamokat játszik, érezhetően nagyon tiszteli Jefft, már-már apjaként kezeli, Beck is rendkívül elismerően nyilatkozik róla mindig. A köztük zajló kommunikáció az egész előadás alatt vibráló és ösztönző. Wilkenfeld tökéletesen felépített szólói különösen nagy élményt nyújtanak, mégha ott a rögtönzés talán kisebb szerepet is kap, mint ahogy klubkoncerteken megszoktuk. Az élményt fokozza a látvány, kimondottan csinos a leányzó, ritkán látunk ilyen kellemes telt női kebleket egy szép hangszerre támaszkodni, ami bizony egy Sadowsky Vintage JB. A nagyszerű instrumentet egy komoly EBS torony szólaltatja meg, ami a felvétel idején csúcskategória volt.

 A billentyűkön nyomuló Jason Rebello számomra kevésbé ismert muzsikus, kis nyomozás után sem találtam komoly híreket vele kapcsolatban, "csak" hogy Sting zenekarának volt tagja néhány éven át, amúgy Londonban tanít egy zeneiskolában. Színpadi jelenléte kétségtelenül indokolt, remekül ágyaz meg a többieknek. 



 A koncert zenei anyagának felét Beck saját (társ)szerzeményei teszik ki, de előfordulnak jazz/rock/blues örökzöldek is, mint pl. a Stratus, vagy a Rollin' and Tumblin'. A vendégek saját repertoárjukból is előadnak néhány darabot, köztük Mr. Eric Clapton, ha már éppen arra járt. A Beck és közte lévő barátság nagyon régi, mégis ritkán láthatjuk őket egy színpadon. A program rendkívül változatos, hallhatunk blues balladákat, fúziós jazzpörgést, rockos zúzást egyaránt. A zenekar végig elképesztően fókuszált, érezhetően vibrál körülöttük és köztük a levegő, lenyűgöző élmény ilyen szintű együttmuzsikálást látni. Beck nem különösebben vezényli társait, érezhetően zsigerből tolják már a műsort, több fesztiválon is lenyomták már így együtt 2007 nyarán és őszén. A kiadós előadás alatt feltűnik még két énekeshölgy is. Erotikus kisugárzásuk, énektechnikájuk nem akármi és egyikük sem nevezhető kezdőnek, ebben a színpadi zenei orgiában nem juthattak meghatározó szerephez. Néhány perces felbukkanásukat inkább tekintem Beck tehetségápolási és produceri tevékenységének részének, mint művészeti funkciónak. Joss Stoneról nem sokat tudok, Imogen Heep albumainak és koncertjeinek érdekes hangulatát, egyedi énekstilusát (el)ismerem. Tudom ajánlani azoknak, akik a könnyedebb műfajokban keresnek igényes, kísérletező produkciókat. És akinek nem elég a színpadról hömpölygő ingeráradat, az bátran kutasson a nézőtéren további élmények után, mert olyan illusztris arcokra bukkanhat, mint Robert Plant, Jimmy Page, Brian May, Tony Iommi.

 A koncertfilm DVD és BR hordozón is elérhető, de a hangzó anyag szűkebb, vendégzenészek nélküli tartalommal megjelent dupla LP-n és audio CD-n is. Részemről kifogástalannak érzem a 48/16 DTS hangsáv és a 1080i HD kép minőségét, a fullos BR kiadványon 2.0 LPCM hangsávot és bőséges bonusz tartalmat is találhat a szerencsés vásárló. A képalkotók nagyon jártasak lehetnek a műfajban, nagyszerűen bemutatják a muzsikusok fogásait, technikáját. A négy HD kamera tökéletesen lett elhelyezve, talán csak a billentyűs életébe nem látunk bele eléggé, de ez a hely szűkössége miatt lehet. A statikus képek egy pillanatra sem vonják el figyelmünket a produkcióról, itt nincs szükség gyors kameramozgásokra, klippes vágásra, a műsor eladja önmagát. A barátságosan meleg színvilág és a gyakran bevágott közönségképek segítik a klubhangulat átélését, a zsebkendőnyi színpadról készült totálképek is nagyon informatívak. A hangkeverés példás ízlésről tanúskodik, jól közvetíti az előadás hangulatát és lendületét, mégis képes megmutatni a hangzás sok részletét. Minden hangszer megszólalása nagy élmény, komoly hivatkozási alap lehet koncertfelvételeknél. A sokcsatornás hangsávok is tökéletesen sztereó kompatibilisek, ami nem mindig mondható el a koncertfilmeknél.

 Nagyszerű koncertfilm ez! Nem is tudom, kinek ne ajánlhatnám, kötelező darab. Talán csak a gitárok látványára arctorzulással reagáló fullelektronikus DJ világban létező egyedek nem találnának benne örömet.


2013. november 19., kedd

Túlélőtúra - Halál a tespedésre!

"Száraz, napsütéses idő, nyárias meleg várható egész hétvégén." Akkor most miért 5 fokban, zuhogó esőben mászok felfelé a hegyre bokáig érő sárban, vaksötétben, átázott cipőben, teli hátizsákkal???

 Nem indult jól. A rajt napján meló reggeltől estig, az este 10-es rajt pedig 150 km-re. Határeset, de odaérhetünk. Andi jön majd 7-re, beugrunk a kocsiba és vágta. Persze késett. Városból ki, M7, a belső sávban repesztünk. Hova is megyünk? Balaton-felvidék. Ohhh, hát ott még hegyek sincsenek, laza lesz! A Velencei tónál masszív eső kap el minket. Ez meg mi? Erről nem volt szó! Isteni lesz esőben sátrat állítani! Balaton... Veszprém... csendesedik az eső, Kapolcs előtt pár perccel eláll. Na ez mázli! Regisztrálunk, nem olvasunk, ismerjük, aláírjuk. Woww, jó sokan vannak most is! Táborhely gyors és határozott kiválasztása, cuccok be, kocsi el. Andi szendvicset készít, én sátrat. 15 perc múlva kész a főhadiszállás, kaja a zsákokban. Valaki hangosbeszél, üdvözöl, ismertet, tehát kezdődik. Nem megyünk oda, hallottuk már. Menetlevél? Megkapjuk, megfejtjük, számolunk, rajzolunk. Jól szétszórták a pontokat a környéken. Badacsony? Csobánc? Hát az nem itt van, meg jó magas is! Ejj, mégsem lesz ez olyan laza. Esik megint. Így meg pláne! Na, aludjunk egy kicsit, majd meglátjuk...

 3-kor csörög. Hol vagyok? Naná, hogy esik. Induljunk? Kellene. Majd. Kint már csak páran lézengenek, a mezőny nagy része éjfél előtt elindult. Szerencsétlenek 4 órája gyalogolnak az esőben, míg mi a meleg hálózsákban szárazon aludtunk. Morális előnyünk jelentős, majd jól utolérjük őket! De mit vegyünk fel? Alig hoztunk esőcuccot. Gyors mosdó, vízvétel, szerelvény ellenőrzés, megfontolt öltözés (mert ez fontos, szívtam már eleget vele). Hosszú gatya, technikai póló, thermo pulóver, esőkabát, fejlámpa, térkép, GPS, hátizsák. Ölelés, pálinka, na toljuk!

 Merre is megyünk? Kocsma után balra, piros jelzés faluból ki, aztán kék, sokáig erdőben DNY-ra, 200 m szint felfelé. Esik, hogy csessze meg! Soha többé nem hiszünk az időjósoknak! Hányszor is fogadtuk ezt már meg?
...................................................................................................................................................................


 MATT Túlélőtúra - Lassan két évtizede hegyen, völgyön, esőben, napsütésben rendezi meg évente kétszer a Magyar Természetjáró Egyesület. Sportverseny? Teljesítménytúra? Kivagyi önszívatás? Valamennyire mindegyik, de leginkább emberi próbatétel. Megmutatja, mit tudunk, ha kimozdulunk a jól megszokott, kényelmes komfortzónánkból. A helyszín mindig más és mindig csodás. Különösebben nem reklámozzák szerencsére, mégis összejövünk 300-400-an mindig. A kapolcsi szállás miatt negatív párhuzamként bevillan a Művészetek Völgye, ami egy nagyon barátságos rendezvényből alakult tömegfesztivállá a túlzott reklám miatt. A MATT-osok szerencsére bölcsebben teljesítik önkéntes küldetésüket, így meg tudták tartani a bulit emberközelinek és tisztának.

 Mi a feladat? Az ország egyik vadregényes tájegységén kitűznek 40-60 pontot, amik közül tetszőleges sorrendben kell minél többet érintenünk 20 óra szintidőn belül. A menetlevélen felsorolt kérdéseket csak e pontokon tudjuk megválaszolni (pl.: Merre dől az a magányos 400 éves tölgyfa, ami a bázistól délre 6, nyugatra 8 km-re található?), ezzel igazoljuk, hogy ott jártunk, amiért az objektum megközelíthetőségétől függően több-kevesebb pontot kapunk. Vannak őrzött állomások is, ahol néhány rendező vezényletével valamilyen ügyességi, vagy agyalós feladatot is teljesítenünk kell, újabb pontok reményében. Hogy végképp ne legyen könnyű az élet, egyes pontokat csak egy szűk idősávban látogathatunk, ami csúnyán megbonyolítja a stratégiát. Így sikerült a rendezőknek elérniük, hogy a mezőny szépen belakja a környéket és ne egy csordában vonuljon mindenki.

...................................................................................................................................................................

 ... mászunk felfelé. Tegnap is esett, tehát komoly sár van, a hegyoldal néhol szinte folyékony halmazállapotú. Ő lefelé, mi felfelé igyekszünk, ami kibékíthetetlen ellentétnek tűnik, de ember küzdj és csúszva másszál!  A lankadatlan eső elcsendesíti az ember. Fejlámpáink fénycsóvájában keressük a jelzéseket a fákon, általában sikerrel. Ha mégsem, akkor megteszünk néhány száz felesleges métert, majd káromkodva botorkálunk vissza a helyes útra. Nehéz a zsák, benne van 3-4 szendvics, csoki, gyümölcs, 2 kulacs víz, váltás ruha, tartalék akkuk, tájoló, bicska, sebtapasz.

 Mikor lesz már reggel??? 5 óra van, de még töksötét és hideg, mégis izzadunk a hegymenetben. Nehéz eltalálni a megfelelő ruharétegződést, gyakran gombolkozunk, rángatjuk le-fel a zipzárakat. A leheletünk akkora ködfelhőt gerjeszt, mint a karácsony esti szánkózáskor, pedig csak október van. Megleltük az első tereppontot: Hány csap van a forráson? Andi könyvel, megvan az első 3 pontunk. Na már csak 100x ennyi kell!

 Lassan megadja magát a hegy, egy fennsíkon elterülő tisztásra érkezünk. 6 óra és még mindig sötét van. Ma nem kel fel a Nap, vagy mi van??? Az eső rákapcsol, ezt már nehezen viseljük, kezdünk átázni. A vizes ruha nem zavarna, maximum fázni fogok, de a cipő aggasztó, mert a vizes zokni gyorsan lerántja a bőrt a lábfejről. Két pillantással eldöntjük, hogy megállunk, ahol lehet... és akkor ott áll előttünk egy fedett vadászles. A sors keze. A létra egész jó állapotban van, így felkapaszkodunk az emeletre, ahol egy száraz pad kínál hellyel minket. Összkomfort.

 Ülünk a padon, mint ázott verebek a dróton és lessük az ég alját, hátha megjelenik egy napsugár. De nem. Te is éhes vagy? Persze. Együnk! Annyival is kevesebb lesz a zsákban. Hasban cipelve valamiért könnyebb a teher. Andi kiadós menüt készített, jól megtömött, kétkezes szendvics, szőlő, csoki. Nem vagyunk szomjasak, de inni kell! Mindig kiszáradunk a fegyelmezetlenségünk miatt. Én iszom, Andi nem. Ő ilyen. Nekem melegem van, Ő fázik, a kabátom rólam le-, rá felkerül. Pasi vagyok, vagy mi...

 Majdnem 7 óra van, mire pirkadni kezd, 20 perccel később már fényárban úszik a táj, a felhők is odébb állnak. Kevés szebb dolog létezik az őszi erdőnél, csendben csodáljuk a csak ilyenkor előforduló színeket. Bonuszként néhány őz reggelizik tőlünk pár méterre. Ki él, vidámabb lesz e fejleményektől és még az eső is megkönyörül rajtunk. Majdnem egy órát elbuktunk, menni kell tovább, mert így csúfos lesz a vége! Az út meglepően vízszintes, de pocsolyák mindenhol, az aljnövényzet csurom víz. A cipőm itt adja meg magát, már érzem, ahogy ázik át a zoknim. Nem örülök, ebből nagy szívás is lehet.

 Kicsit javítunk az átlagsebességünkön, gyorsan haladunk a tavaszba, bár az elázott erdei út nem ideális helyszín ehhez. 8 óra körül már 15 fok van, érik az első öltözés. Esőkabát, vizes nadrág és zokni le, rövidnadrág, száraz póló és zokni fel. Talán megússza a lábam az eleven megnyúzást. Így is lett, néhány km múltán látványosan száradni kezd a cipőm. Örülök. Szembe találkozunk két csapattal, akik szomorúan ballagnak visszafelé. Messziről látjuk rajtuk, hogy megviselte őket az éjszaka, feladják. Részvéttel teli hangon köszönünk nekik.

 Feltámadunk, hosszú enyhe lejtőn baktatunk lefelé, faljuk a kilométereket és a pontokat. A kérdések ravaszok, de már ismerjük a rendezők logikáját, így sorban előzgetjük a fejüket vakargató csapatokat. Az első őrzött és csak 2 órán át nyitva tartó pontra tökéletes időben érkezünk, ez önmagában is 25 pont. Micimackót kell rajzolnom egy bagoly társaságában, mézes csuporral a kezében. Erre nem készültem fel igazán, így a lehetséges 25-ből csak 18-at zsákmányolunk a kuncogó zsűritől. Én kevesebbet adtam volna magamnak, de nem reklamálok. Lassan dél, túl vagyunk 20 km-en, ezt a lábam is határozottan jelzi, tehát itt az ideje egy kiadós pihenésnek. Az éjszakai szívás után szanatóriumi érzés a napsütésben mezítláb fetrengeni a zöld fűben. Megtizedeljük a kajakészletünket, kicsit túl is esszük magunkat, de sima szakasz jön, így nem nyitok vitát, Andit úgyis nehéz meggyőzni éles helyzetben. Pár túrát már letoltunk együtt, kiismertem már, a saját ritmusára ketyeg ilyenkor, mégis jó csapat vagyunk.

 Sanyarú sorsú cipőmről a vödörnyi sarat vakargatva egy képletet próbálok felállítani magamban, ami eredményként kiadja, mekkora energiaveszteség volt e tömegnek a mozgatása minden lépésnél. Méterenként 2 lépés, az kilométerenként 2000 lépés, ez 20 km-nél 40 ezer lépés, a mozgatott tömeg 500 gr, az emelkedés 10 cm, a gyorsítással és lassítással megtett út 50 cm, a sebességkülönbség plusz és mínusz 4 km/h, tehát a gyorsulás és végzett munka... na inkább hagyjuk ezt! Szép ez a táj!


 A déli napsütésben sokadszor is rádöbbenünk, mennyi mindenből maradunk ki a nagyvárosban élve. A dús fauna, a csodás formájú hegyek, a gyönyörű színek és a barátságos vidéki népek vérátömlesztésként hatnak az emberre. Ha egyszer gyerekem lesz, nem hagyhatom, hogy Budapesten nőjön fel ólomszürke arccal, fekete tüdővel, elkorcsosult izmokkal.

 Meglepően gyorsan szárad az út, felvesszük a cirkáló tempónkat, újabb gyors kilométereket gyűrünk le. Néhol lelassulunk egy bozótosban ("Vágjunk itt át! Áááá, beszorultam!"), vagy egy vízmosásban ("Szerintem száraz. Basszus, mégsem!"). Sajnos országútra is kényszerülünk a táv civilizáltabb szakaszán, ami tovább ingerli sértődött lábainkat. Napi 20 km bicajozás ide, sok városi séta oda, 25 km-nél már határozottan fájni kezd a talpam és a térdem. Válságértekezletet hívunk össze. Szép az a Badacsony, de még legalább 10 km! Van ott egy 50 pontos őrzött állomás, de időhiány miatt lemondunk róla. A végelszámolásnál ez tutira fájni fog. Délnek fordulunk néhány kisebb pontért, aztán lassan keletnek, azaz hazafelé vesszük az irányt. Féltáv.

 Egy újabb őrzött pontnál tumultus, majd' fél órát kell várnunk, mire sorra kerülünk. Ezt napozással és evéssel ütjük el, Andi segít rendbe rakni a lábam. A kérdéseket könnyedén legyőzzük, hála Andi biológiai ismereteinek. Faleveleket kell felismernünk, aztán felsorolni a környék tanúhegyeit és falvait. Csont nélkül besöpörjük a maximális 50 pontot. Testem is érzékeli az erkölcsi sikert, elmúlik a fájdalom a lábfejemben, repülünk tovább. A falu határában Andi lebeszél az országútról, bölcsen egy erdei ösvényt választunk, ami ugyan hosszabb 1 km-rel, de sokkal barátságosabb testnek és léleknek.


 A délelőtti lejtőnek megvan a böjtje, most 300 métert kell emelkednünk. Vad és háziasított állatseregek, vidám patakok, gyönyörű facsoportok között sétálunk, az égen egyetlen felhő sincs. Jó, hogy erre jöttünk. A cél felé közeledve egyre több sorstárssal találkozunk, némelyik igen gyatrán néz ki, páran erősen sántítanak. Az egyik bicegő lány lábán egészen vékony talpú cipő. Ja, hát így nem csoda...




 18 óra felé sötétedni kezd, gyorsan hűl a levegő, gyülekeznek a felhők. Megint esni fog??? Bizony! Az utolsó 4 km-t sűrű erdőben, meredek hegyoldalon kell legyőznünk, ahol egészen fura módon kanyarog az ösvény, a sötétben és esőben gyakran elveszítjük. Erre a szakaszra 1 órát számoltunk, de másfél lett belőle, így kétségessé válik, beférünk-e a 20 órás időkeretbe.

 Az utolsó megválaszolandó kérdés: Mikor nyit a kocsma hétvégén? Szúró térdekkel, sűrű esőben baktatunk Kapolcs főutcáján a főhadiszállás felé, ahol le kell adnunk a menetlevelet. Elnézzük az időt, 3 percet késünk, ez 10 % pontlevonás. A francba! Na mindegy, beértünk, megcsináltuuuuuk, ez a lényeg! Pacsi, ölelés, mosoly, világbéke.

 Mi a kaja? Babgulyás. Mi más? Nevetünk, a többiek nem értik. Az evés előtti fürdéshez ragaszkodom, Andinak nincs ereje vitázni. Beszórjuk a felső réteget és a zsákokat a sátorba, előtúrjuk a törölközőnket és papucsunkat, majd elcsámpázunk az óvodához. Esik, de ott állítólag van zuhany. És valóban. Kettő, bár az egyiken nincs ajtó. És? A folyosón tucatnyi ember vár a sorára. Basszus, ez legalább fél óra. Kevesen beszélnek, páran kitárgyalják a napot. Konszenzus alakul ki abban, hogy minden pontot képtelenség volt elérni 20 óra alatt, ilyen azért ritkán van, szóval ez kemény volt. 50 perc földön ücsörgés után jön a nap fénypontja: van meleg víz! Sietnünk kell a többiek miatt, de adok magamnak 2 percet a gőzben. Tökéletes érzés. Öltözés közben Andit nézem. Lóg a feje, ritkán látni ilyennek, sajnálom.

 Sátorba vissza, száraz ruha fel, irány a kajálda! Az udvaron fapadok, nagy bográcsban sűrű étek, mellette műanyag tányérok. Önkiszolgálás. Köret, savanyú nincs, tökmindegy. Andi nem komálja a babot, de fegyelmezetten betolja. Jó ez, meleg és sós, most pont ez kell. Vagy két tucat sorstárssal együtt falatozunk, szinte teljes csendben. Mindenki elcsigázott, álmos, fázik. Mi is. Evés után rövid kocsmázást javaslok. A klasszikus falusi ivóban önfeledt helyiek hangoskodnak, szombat este van. Néhány MATT-os sört és unicumot kortyolgat csendben. Gyorsan végzünk, menjünk aludni! Van, aki csak most ér be a célba, egy sebzetten mozgó lány a könnyeit törölgeti. Az utcán két rendező szalad el mellettünk, valaki eltévedhetett. Este 10-kor esőben, sötétben, erdőben. Kemény lesz, de biztosan megoldják. 

 A száraz sátorban fekszünk ruha nélkül, melegben. Micsoda érzés! Mosoly, puszi, Andi már alszik is. Én csak 3 másodperccel később...


 8 körül ébredünk. 10 órát aludtunk, mint két kavics. Nem semmi, de végül is jogos. Gyors pakolás, natúr reggeli a kocsma udvarán. Meleg tea, zsíros deszka, lila hagyma, só, paprika. Sehol egy müzlis doboz, bio zöldség, spéci kenyér. Andi vigyorog, elmúlt a sántítása is. Megnyugtató.

 Eredményhirdetés. Kevesen vagyunk, sokan már hazaindultak. Gyors beszéd, Laci nem ma kezdte. Pár perc alatt végez a valószínűtlenül hosszú listával. 135 csapat indult, 106 fejezte be sikeresen. Mindenki tapsot kap. Középmezőnyben végzünk, ez nem szép. Mi történhetett? Sok kérdést kihagytunk, nem vettük észre a menetlevélen. Andi, basszus! Az oklevelet elnevezem félvállról vett MATT-nak. Erőltetett mosoly, de azért belül bosszankodunk.

 Sátor lebont, táskák a kocsiba. Na vissza a civilizációba! Hazafelé Balaton? Persze! Füred, kikötő, napsütés, kacsák, néhány sétáló turista. Padon ülünk, keresztbe tett lábak, hátra hajtott fej, szemüveg, egyforma testtartás. Melyik filmben volt ez? Ahhh... Megáll az idő! Go Home! Már dél van és még cikket is kell írnom. 

...................................................................................................................................................................

 Ez volt a 3. MATT-om, Andinak már a 10. Tavaly a Mecsekben, tavasszal a Mátrában, most a Balaton-felvidéken voltunk. Már hetekkel korábban beszélünk az aktuális buliról, fontos nekünk, kiránt a mindennapokból, célt és kihívást ad. Mindig jó csapat jön össze, látszik rajtuk a különlegesség és eltökéltség. Az elsőn nagyon kikészültem, utána járni is alig tudtam. A második már jobban ment, de azért megszenvedtem azt is. A harmadikat megúsztam komolyabb sérülés nélkül, bár reggelente még érzem, hogy a hétvégén valami extra történt. Nem lehet tudni, a következő MATT hol lesz, de mindig időben kiírják. Mi pedig megyünk.

2013. november 18., hétfő

ASUS Xonar Essence One DAC - Divathullámvölgy

 A piacon rendszeresen feltűnik néhány termék, melyeknek sikerül megkülönböztetett figyelmet és népszerűséget elérniük úgy, hogy igazából nem értjük az okokat. Foghatjuk a különösen hatékony marketingre, jól eltalált árra és célközönségre, vagy néhány elégedett tulajdonos buzgóságára, de leginkább csak értetlenkedünk. Ilyen divathullámot lovagolnak meg sikerrel a számítástechnikai nagyhatalom, de mostanában a HiFi világban is szerencsét próbáló ASUS első audió termékei, a Xonar belső hangkártyák, újabban pedig az Xonar Essence One külső D/A konverter. Első gondolatban meglepően alacsony árra és a gyártó hírnevére fognám a jelenséget, de a készülék nem nevezhető olcsónak, 140-160e forintos árával a PC-s világban kimondottan drága, de a hifistáknál is túllövi az alsó árkategória határát. Kíváncsi voltam, miben rejlik az Essence népszerűsége, ezért egy rapidrandira kölcsön kértem egy bejáratott példányt.

 DAC-ok terén kimondottan el voltam kényeztetve mostanában, csupa nagyszerű példánnyal sikerült hosszabb és elégedett kapcsolatba keverednem. A Kingrex UD384, az Altmann Attraction DAC és új szerzeményem, a TEAC UD-501 a 300e Ft alatti sáv élmenyőzébe tartozik, tehát magasan van a léc. Ezzel DAC-olva (sicc!) nagy önbizalommal lépett porondra az ASUS Xonar Essence. Sok lelkes ajánlás olvasható róla hazai fórumokon és a készülék külső megjelenése is biztató. Megépítettsége, szolgáltatása nem maradnak el kategóriatársaitól. Műszaki belvilága is szimpatikus, ellátták koaxiális, optikai és USB digitális bemenetekkel, RCA és szimmetrikus XLR analóg kimenetekkel, hangerőszabályzással, az elmaradhatatlan upsampling lehetőséggel és még egy fejhallgató erősítő is belefért a projektbe.
 A gyártó tájékoztató anyaga inkább egymást túllicitáló varázsigék gyűjteménye, abból egzakt műszaki információt nem igazán kapunk, ezért utána kell kicsit járni, mi is van a dobozban. Az USB bemenetet C-Media CMI6631 receiver chip uralja, az SPDIF jeleket AKM 4113 fogadja, az analóg átalakítást BurrBrown PCM1795 D/A végzi, a DSP funkciót ADSP-21261 Sharc processzor látja el. Ezen alkatrészek által a Xonar minden bemenetén képes megszólaltatni akár 192kHz/24bit felbontású anyagokat is, az opcionális upsampling szimpatikus módon csak egész számú mintavételi frekvencia szorzást végez 352,8 illetve 384 kHz-re, a bemeneti jeltől függően. Mivel jó ideje egyetlen műsorforrással rendelkezem otthoni rendszeremben, ezért csak az USB bemenetet használtam a teszt során. Az aszinkron üzemmód ma már standardnak nevezhető a DAC-ok világában, az ASUS sem tért el ettől. A Windows 7-hez kínált meghajtó szoftver telepítése után minden szokványos lejátszási protokoll rendelkezésünkre áll. Jómagam a már sokszor bevált ASIO és WASAPI módozatokat próbáltam ki az elérhető legfrissebb firmware-rel felvértezett Xonaron.




  A néhány órás meghallgatás során eleinte csak háttérzenélésre használtam az ASUS DAC-ot, időt adva mindkettőnknek az ismerkedésre, máskor pedig próbáltam odafigyelni a produkcióra. Sajnos nem ment. Sokféle műfajjal, felbontással megkínáltam, de mindegyiknél egy meglehetősen unalmas, mosott, zavaros hangzást kaptam. Jól ismert és máskor csillogó előadóim csupán egy lehajtott fejű haknit nyomtak le valami nagyon eldugott művelődési házban 3-4 ember előtt, komisz hangosítással. Az alsó oktávnak nem jutott a gázsiból, így tiszteletét sem tette az előadáson, a felső regiszter is csak csipás és véreres szemekkel követi az eseményeket, sejthetően eseménydús és fárasztó volt az előző éjszakája. A hallható sáv beszűkülése mellett a dinamika is komoly sebeket kap. Az ASUS úgy bánik a muzsikusokkal, mint a rossz hangmérnök a koncerten, mindenkit azonos hangerőre próbál beállítani, ezzel megölve a produkciót. Mindezekből olyan érzésem támadt, mintha minden hangszert leöntöttek volna egy műanyag mázzal, tompítva a valódi fa és fém alkotóelemek nemes hatását. Esélyt adtam az upsampling varázslónak is, de itt is erőteljes kétségek törtek rám. A funkciót aktiválva bár tisztul a hangkép, de olyan mennyiségi különbség jön létre a felsőbb oktávokban, amit csak csalással tudok megmagyarázni (ha nagyon muszáj). Attól tartok, ezt az üzemmódot úgy próbálják eladni, hogy azt kikapcsolva némi vágást építettek be a hang útjába. Nem szép dolog.



 Nálam nem túl gyakori a fejhallgatós muzsikálás, tisztességből mégis kipróbáltam ezt a lehetőséget is. Nagyjából azt tapasztaltam, mint a hangdobozos meghallgatás során, de a Xonar erőtlensége itt még inkább megmutatkozott, pedig Sennheiser HD590 fülesem nem a nyugodtságáról és lustaságáról híres. Üröm az ürömben, hogy üzem közben akkora erővel világítanak a készülék fényei, hogy még nappal is hunyorgásra késztetnek. Lehetséges lenne, hogy az ASUS a HiFi mellett az íróasztal lámpák piacára is szeretne betörni? Mindezen élmények és néhány órás szenvedés után fejemet csóválva elcsomagoltam a készüléket. Nagy megkönnyebbülést okozott, mikor a következő percekben a TEAC DAC visszaadta hallásomba vetett hitemet.

 Mint látható, szokásomtól eltérően most nem ástam bele magam a kiszemelt cucc lelkébe, nem töltöttünk el együtt napokat. Egyszerűen nem volt kedvem a folytatáshoz, az udvariassági körök lefutása után leléptem az első randiról. Pedig az ASUS lehetőséget kínál az op-ampok cserélgetésére, ezzel egyedileg hangolható a cucc, de kétlem, hogy a fent említett hiányosságok orvosolhatóak lennének ezzel. Pont úgy vagyok az ASUS Xonar Essence One konverterrel, mint az elmúlt 2-3 évben hasonló hullámokat meglovagoló 3. és 4. generációs Cambridge Audio DacMagic-kel. Sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja, így csak a szememet csípi, nem kápráztat el semmivel, ami fontos ebben a hobbiban. Úgy tűnik, a divathullámok számára egyre kevésbé vagyok kívánatos partszakasz.

Az ASUS Xonar Essence One D/A konverter 120-150e Ft közötti áron kapható idehaza. Van ennek a pénznek jobb helye is szerintem.