2013. december 23., hétfő

Lejátszó szoftverek - Meghalt a király, éljen a király!


 Erősítős és hangdobozos nyomulásom után mostanában a jelforrás környékére összpontosult lelkesedésem és kísérletező kedvem, így ezúttal is ebben a témában okoskodom. Mikor felmerül a kérdés, hogy milyen lejátszó szoftvert használjunk Windows alatt, reflexből vágjuk ki a rezet: Foobar! Jómagam is évek óta tolom, bár néha túl kockának, hidegnek érzem a hangját. Az iTunest és klónjait részemről messzire elkerülöm, valami zsigeri ellenérzés fejlődött ki bennem irányukban. XBMC-t elsősorban filmnézésre használok, de nyugodt hangja néha felüdülést nyújt a Foobar után. Már ez a különbség is jelzi, hogy a számítógépes zenelejátszás még egyáltalán nem ért el lehetőségeinek határához, bőven van még mit fejleszteni. Különösen igaz ez a Windowsos világban, hiszen az Apple környezet érezhetően előrébb jár, nagyjából 1-2 évvel, HiFi és Pro Audio vonalon egyaránt. (Bár a nagy kapkodásnak itt is ára van, egyre gyakrabban hallok lefagyó, problémás almás szoftverekről, masinákról.) Sokan, köztük Paul Candy is állítja a 6moons cikkében, hogy mára a JRiver hangminőségben és szolgáltatásban is megelőzte vetélytársait a szoftverek klubjában. A Win Server 2012 könnyed telepítése és a vele elért nagyszerű hangzás új lendületet adott számomra is a kísérletezésre. Tettem hát néhány lépést, hogy kiderítsem, mekkorát lépett előre a világ az elmúlt években? Milyen hangot lehet kihozni egy számítógépből 2013 végén?



 Elemi változás nem történt a piacon, a dobogós helyezéseket ugyanazon szoftverek bitorolják évek óta. Finom(el)hangolási lehetőségekben, kiegészítőkben és frissítésekben nem szűkölködik a Foobar és a JRiver sem, külső eszközökkel tovább csiszolhatunk a produkciójukon. Az XBMC kilóg e sorból, mivel ott minimális beavatkozási lehetőségünk van hangzás terén. Mindhárom programra érvényes a nagyszerű távvezérelhetőség (HTTP, vagy mobil applikációkkal), az igényes felület, illetve zenei és filmes gyűjteményünk praktikus és intelligens kezelése. Ez utóbbi nálam fontos szempont, mert ezernyi zenei albummal és több száz filmmel rendelkezem, még az évente elvégzett kegyetlen rostálás ellenére is. Az XBMC elsősorban mozis, a Foobar pedig zenei felhasználásra van kitalálva, a JRiver pedig egyaránt jó megoldás mindkét feladatra.

 Nyilvánvaló, hogy a számítógép hangi produkciója nem csak a lejátszó szoftveren múlik, abba nagy mértékben beleszól a hardver és az operációs rendszer is. Előbbin most nem variáltam semmit, változatlanul egy Atom processzoros, Ion chipsetes Foxconn NT330i barebone masina üzemel nálam 80 GB Intel SSD és 2 GB RAM segedelmével. Muzsikáim és filmjeim külső USB-s háttértárakon laknak, ami persze nem a legjobb megoldás, mert a DAC-om is USB felületen kommunikál, így osztozniuk kell a portokon. A gép a Win Server 2012 áldásos hatása és könnyed működése miatt egyelőre megúszta a nyugdíjazást, de 2014-re érvényes terveim között szerepel egy izmosabb, passzív hűtésű HTPC építése. Az elmúlt hetekben sokat csiszoltam a Win Server működésén. Tanulmányoztam a mások által használt scripteket, nyomoztam a videó és hanglejátszáshoz szükségtelen Windows szolgáltatások kikapcsolása után. Kicsit kötéltáncos történet ez nálam, mivel a zenelejátszás prioritása mellett ragaszkodom a hibátlan képminőséghez és az otthoni hálózati megosztás, ezzel együtt a távvezérelhetőség működéséhez is. Mostanra oda jutottam, hogy van egy saját scriptem, ami erősen lecsupaszítja a Windowst, még a grafikai felületet is kikapcsolja és visszarepít a 80-as évek parancssoros világába. Tudom, riasztó, de meg fogom indokolni.

 Az olvasó most bizonyára azt kérdezi, milyen konkrét előnyöket hoz a Windows megnyúzása. A legnagyobb változást egyértelműen a Win 7-8-ról a Server 2012-re történő átállás hozta. Ehhez képest csak árnyalatokat változtat a szoftveres tuning, de semmiképpen nem hanyagolnám el ezt a lépést sem, a hatás jól hallható és mérhető is. A hangzás egyre inkább mentes lett a szokványos digitális problémáktól (karcosság, ütemtelenség, ridegség, levegőtlenség), ami nyilván nem független attól, hogy a hardver egyre kisebb terhelést kapott. Utóbbit folyamatosan figyeltem, ahogy egyre mélyebben nyúlkáltam a Windows lelkében. Száraz tényként annyit tudok mondani, hogy a rendszer Latency értéke nagyjából a felére esett vissza, a CPU terhelése pedig még natív DSD lejátszás alatt sem megy 10 % fölé. (Jó, most kicsit túloztam, mert lejátszás indításakor a memóriába töltés néhány másodpercre felpörgeti a processzort, de aztán szépen visszaalszik.) Parancssorból szükség esetén tudok indítani Total Commandert, XBMC-t, Foobart, JRiver Playert, de zenelejátszáshoz egyik sem kell, mert a háttérben automatikus indítással fut a JRiver Server, amit vezérelni tudok az Androidos PDA-mról és az asztali PC-mről is. Általában be sem kapcsolom a HTPC kijelzőjéül szolgáló, energiafaló plazma TV-t. Reggel 8-kor a BIOS-ban beállított időzítéssel öntevékenyen indul a HTPC, este pedig bepötyögök egy shutdown /s parancsot, amivel leállítom a gépet. Mindez néhány scripttel és gyorsbillentyűk beállításával tovább egyszerűsíthető, de ennyire már nem akarok ellustulni.

 A zenehallgatást kényszerűségből megelőző percekig tartó kattintgatás tehát már a múlté. Az új procedúra erősen hasonlít az ősrégi módszerre, amikor a fiókban válogattunk albumaink és kazettáink között, hogy a kiválasztottat a lejátszóba helyezzük és egy gombnyomással elindítsuk. Fontos fejlemény ez, mert sokan pont a körülményessége miatt idegenkednek a számítógépes lejátszástól. Jó példa minderre a párom, aki néhány perc alatt megtanulta, hogy tud a gyűjteményemből zenét választani és lejátszani saját laptopjáról vezérelve. Fullextrás megoldásként csatasorba állíthatunk egy olcsóbb tabletet is általános távvezérlőként, amin a JRiver Gizmo Androidos applikáció minden alapvető funkciót ellát és ilyen felülettel áll rendelkezésünkre:



 Lehetőségünk van célszoftver nélküli távvezérlésre is. A lejátszó géppel közös hálózaton lévő valamennyi számítógépről egy szokványos webböngésző ablakában elérjük a JRiver vezérlő felületét, ahol rengeteg szempont szerint válogathatunk gyűjteményünkben, kiválaszthatjuk a megkívánt műsort, amit lejátszhatunk a HTPC-n, de bármelyik másik PC-n is, mivel a JRiver streamerként is hajlandó működni. Hm... tehát megoldható, hogy akár többen is hozzáférjünk a gyűjteményhez. Apa zenét hallgat a PC-jén, a gyerek mesefilmet néz a TV-n, anya pedig a tabletjével az ölében tapsikolja végig a Született feleségek legújabb részét. Nem szeretnék ennyire digitálisan élni, de nálam is előfordult már, hogy éjszaka cikkírás közben nem kapcsoltam be a nagy rendszert, hanem az asztali PC-n fejhallgatóról hallgattam zenét a JRiver Serverről streamelve.

 Nem túlzok, ha azt írom, hogy a lecsupaszított Windows Server 2012-től merőben más hangzást kaptam, mint korábban bármikor. A különbségre jellemző, hogy már hangdobozom áthangolásán gondolkodom, mert a PC most olyan erőteljes és definiált basszusokat produkál, hogy talán módosítanom kell a keresztváltó beállításain. Hogy érzik magukat a lejátszó szoftverek ebben a környezetben? Bizony itt is van változás. A korábban lassúnak és fedettnek hallott XBMC feléledt, az eddig lelketlen Foobar barátságosabb lett, az egy évvel ezelőtt kipróbált és akkor gyorsan elvetett JRiver pedig minden szempontból nagyszerűen muzsikál. Mindhárom szoftver élvezetes hangot produkál, bármelyikbe belenyugodnék, ha nem hallanám őket egymás után. Összehasonlítva azonban a JRiver hangszerhangjai természetesebbek, teltebbek, definiáltabbak. Ez a különbség és kifinomult kényelmi szolgáltatásai indokolttá teszik a JRiver használatáért fizetendő 50 USD díjat is az ingyenes szoftverekkel szemben.

 Kis kitérőt tettem a most divatos JPlay modullal is, ami - bár önálló lejátszóként is képes üzemelni - gyakorlatilag kimeneti protokollként állítható be az említett lejátszókban. Sokan esküsznek rá, sokan szidják... engem nem győzött meg, sőt erősen gyanús lett, mert minden albumnál más és más hatást fejtett ki. Számomra általában mesterkélt, színészkedő volt, ráadásul DSD lejátszás közben erősen leterhelte a masinámat, így hát néhány napos kísérletezés után lemondtam róla, megspórolva a 100 € vételárat.

 A hang mellett számomra fontosak a kényelmi szolgáltatások is, a zenehallgatást nem akarom izzasztó akadályversenyként megélni. Új D/A konverterem érkezésével beköszöntött nálam a DSD korszak, rohamosan emelkedik az SACD albumok aránya a gyűjteményemben. Windowsos környezetben nincs sok szoftver ma sem, ami natív DSD lejátszással szolgálna, de a Foobar és a JRiver élen jár ebben is. Előbbihez készült egy kiegészítő (foo_dsd_out), amivel kinyílt a világ, de sajnos a kimenet kiválasztásával minden lejátszásnál be kell állítani, hogy PCM vagy DSD állományt akarok-e hallgatni. Enyhén szólva is körülményes megoldás. Ennél sokkal kényelmesebb a JRiver használata, mivel ott a szoftver maga végzi el az átállást ugyanazt az ASIO vagy WASAPI protokollt használva, megkímélve minket az idegesítő babrálástól. Előre be tudjuk állítani, hogy a lejátszó az egyes formátumokat milyen módon küldje a kimenetre, esetleg végezzen-e átkonvertálást. Erre nálam szerencsére nincs szükség, mivel a DAC-om natív módon fogadja a PCM és DSD jelfolyamot is, megmutatva a DSD formátum valódi előnyeit.

 Bizony jókorát változott a világ a számítógépes lejátszás környékén, legalábbis az én szememben. A pár évvel ezelőtt betanult fogások ma már nem feltétlenül eredményesek, érdemes frissítenünk infóinkat és módszereinket. A Windows Server 2012 + JRiver kombó egy igen erős felállás, nyomatékosan ajánlom kipróbálását. A beállítások semmivel sem bonyolultabbak, mint bármelyik másik Windows rendszer finomhangolása, a JRiverhez pedig részletes leírást találunk a fejlesztők oldalán és fórumán. A kapott hangzás és kényelem erősen kárpótol minket fáradozásainkért.


2013. december 16., hétfő

Fülekezési parancs 2. - A tiszti kar

 A közkatonákkal foglalkozó első felvonás után most a középosztályból válogattam néhány érdekes fejhallgatót, ezúttal is a Hangbarlang kínálatából. Jókora példányokat vittem haza néhány napra. Ezek már nem a hordozható, strandolós, villamosozós darabok, így kizárólag asztali forrásról járattam őket. Tettem egy röpke próbálkozást és némelyiket a laptopom kimenetéről is meghajtottam, de gyorsan kiderült, hogy ezek a fülesek izmosabb játszótársakat kívánnak. TEAC UD-501 konverterem igen jó fejhallgató erősítővel rendelkezik, így hát ő vezényelte végig a 4 napos hadgyakorlatot. Zenei műsorként most is a Zmag anyagát használtam, amiről ismét leírom, hogy nem egy szokványos tesztanyag, mivel nem végletekig kihegyezett, technikailag hibátlan,  hanem sokkal inkább tanulságos felvételekből és nagyszerű muzsikákból áll.

 Érdemes nem elfelejteni, hogy a fejhallgatók hangprodukciója egy speciális élmény az agyunknak. Kizárjuk magunkat a világból, a hangforrás néhány centire van a dobhártyánktól, az irányérzékelésünk is teljesen másként működik ilyenkor. A fülesek átvitele általában csúnyább, mint a hangsugárzóké, mindegyiknek van egy speciális hangszínezete. Gyakran olvasható, hogy a fejhallgatókkal kiejtjük a képletből a szoba problémás akusztikáját, de azt már ritkán teszik hozzá, hogy létrehozunk vele egy újat, ami szintén nem mentes az anomáliáktól. Mindezek  miatt (is) felhelyezés után a véleményalkotással célszerű várni néhány zeneszámot, míg az agyunk elfogadja az új élményt. Pár perces kapkodással, ki-bedugdosós A/B teszttel nem igazán lehet kiismerni egyik eszközt sem, az elhamarkodott ítélettel könnyen becsaphatjuk magunkat, rosszabb esetben az olvasót is.


(Listaáron 70.000,- Ft, most akciósan 46.000,- Ft)

 Nem kis önbizalommal REFERENCE CLASS jelszóval hirdeti az osztrák gyár, Home kategóriájuk derékhadában. Zárt kivitel, 50 mm-es membránok, 200 mW terhelhetőség, 3 méteres féloldali OFC vezetős kábel, 32 ohm impedancia, 114 dB érzékenység (ez vélhetően valami félreértés lehet), 305 g tömeg, jól látható oldaljelölés. Ránézésre szimpatikus darab a nagy méretű kagylók és az elegáns kivitel miatt. Könnyen fejre szabható, stabilan tartja magát. A súlya nem kicsi, de előnyös eloszlása miatt komfortos, kényelmes viselet lenne, de... nem nekem. Sehogy sem tudtam kibékülni vele. A teljesen zárt kivitel miatt (?) folyamatosan olyan érzésem volt, hogy túlnyomást hoz létre a fejemben. A nem túl jó szellőzésű bőr párnák csak fokozzák ezt a klausztrofóbiás érzést, szóval a K550 nálam komoly hátrányba került már az első percben. Előnye a családbarát üzemmód, mivel a jó hanggátlás miatt a külvilág alig hall valamit a fejünkben dúló hangokból.

 Hangzásban már nem ennyire ellentmondásos a helyzet. A K550 erőtlenül, hamisan muzsikál. Az alsó két oktáv nem képviselteti magát, emiatt erősen kukorékolós produkciót tolt a fejembe, néhány tuttinál még be is torzult szegény. Sovány vigasz, hogy viszonylag korrekt színpadképet rajzol, de ez nem menti meg a csúfos vereségtől. Nem értem a koncepciót és a középkategóriás árat sem, hacsak ki nem kötjük, hogy a K550-est csak nézni szabad, hallgatni nem.



(Listaáron 56.000,- Ft, most akciósan 51.000,- Ft)

 A lendületes japán gyár Hi-Fi fejhallgatóinak középkategóriás típusa. Teljesen nyitott kivitel, 53 mm-es membránok, 500 mW terhelhetőség, 3 méteres féloldalas OFC vezetős kábel, 48 ohm impedancia, 100 dB érzékenység, 235 g tömeg. Gyönyörű darab, nagyon látványos a hátul is szinte teljesen nyitott kagylóban fészkelő nagy membrán. Használat közben kis csalódást okozott, mert a szokatlan, két részes fejpánt nem tartja meg kellően a kagylókat, ezt a szerepet kényszerűségből a fülcimpáim vették át, ami hosszú távon nem túl barátságos hozzáállás. Kár ezért a csúnya bakiért egy ilyen szépség esetében, mert kimondottan kellemes viselet lenne. Talán ha kétszer ekkora fejem lenne, vagy kontyban hordanám a hajam...



 Amilyen a kinézete, nagyjából olyan a lelke is. Kifinomult, kecses, díszes, könnyed. Az énekhangjai kissé náthásak, a basszusai nem elég súlyosak, de összességében igen szerethető hangot produkál.  Szép teret von a muzsikusok köré, a hangszerek hangja élvezetes. Szalóki Ági hangjában megmutatkozik a gyermeki énje, Vivaldi hegedűiben végre hallatszik a nemes fa, nem csak a húrok. Kellemes produkció. Ha kicsit erősebb, vaskosabb lenne, az AD500X eséllyel pályázhatna a trónra. Mellette szól még, hogy a csapat legkönnyebben hajtható indulója, nem igényel erőművet maga mellé, viszont semmit nem tart magában, nyitott felépítése miatt bőségesen megszórja környezetét hangokkal. Éjszakai zenehallgatásnál családi környezetben könnyen teremthet okot egy zsíros veszekedéshez.


Beyerdynamic DT880 
(Listaáron 79.900,- Ft, akciósan most éppen 65.000,- Ft)

 Igazi legendát tisztelhetünk benne, lassan 10 éve a piacon van, ami a HiFi-ben mindig jót jelent. Félig nyitott kivitel, 45 mm-es membránok, 100 mW terhelhetőség, 3 méteres féloldali kábel, 250 ohm impedancia (de rendelhető 32 és 600 ohmos kivitel is), 96 dB érzékenység, 290 g tömeg. Meglehetősen spártai, praktikus kivitel, még a típusszámot is nehéz megtalálni rajta. Ha én lennék a DT880 látványtervezőjének főnöke, az illető erősen aggódhatna az állása miatt, de itt legalább fém alkatrészekkel is találkozunk a sok műanyag között. Viseletében sincs semmi különleges, egyszerűen csak a fejemen marad minden extra és rossz érzés nélkül. Az egyszerűség néha előny is lehet.



 Érdekes módon (?) itt is megjelenik a külső kivitel a hangzásban. Semmi fitogtatás, semmi extra, semmi színészkedés, csak nagy adag alázat, precizitás és hatékonyság. Egyértelműen ez a legtermészetesebb, leghűségesebb hangzás a mezőnyben. A hangszerek hangja valódi textúrát kap, az énekesek emberként viselkednek, mindannyian egyéniségek. Dee Dee Bridgewater és zenekara itt játszik a fejemben, minden rezdülésüket érzem, még fejük bólogatását és az énekesnő kacér mozdulatait is látni vélem. Szalóki Ági éneklés közben minden szót játékszerként kezel, végre nem gépiesen produkálja magát (ahogy az való életben sem). Robert Cray is ledobja a flitteres fellépőruhát és lepattant blues zenészként viselkedik, a Porcupine Tree pedig konkrétan ledarálja a közönséget. Nehéz belekötni ebbe a produkcióba, de nem adja könnyen a Beyer, határozottan megköveteli a tisztességes kiszolgálást. Ha kicsit problémásabb lenne, már a TEAC DAC sem hajtaná meg, tehát vásárlása esetén számolnunk kell még egy komolyabb beruházással.


Shure SRH840 (48.500,- Ft)

 A tengerentúli gyár nem túl széles füles kínálatának egyik középsúlyú példánya. Zárt kivitel, 40 mm-es membránok, 1 W terhelhetőség, 3 méteres cserélhető féloldali spirálkábel, 44 ohm impedancia, 102 dB érzékenység, 318 g tömeg. Kicsit kilóg a mezőnyből "olcsó" kinézete és kivitele alapján, nagyon műanyagos érzetet kelt, használat közben még az olcsó darabok recsegését is produkálja, ehhez képest kényelmes a viselése.

 Igen, itt sem független a hang és a külső egymástól. A sok műanyag a hangszerekre is rátelepszik, nehéz felismerhető instrumentumot találni a giccses előadásban. A hallható sáv alsó és felső részlege tüntetőleg távol marad, de legalább hasonlóan teszik ezt, így egyensúlyban maradnak a dolgok. Pozitívum, hogy a 840-es saját fogyatékait nem próbálja színészkedéssel elfedni, nem próbálja a mély basszusokat egy oktávval magasabb hangokkal pótolni. Elektronikus zenére akár még jó is lenne, ha nem lenne erőtlen az alsó szekció. Én kényes vagyok a természetességre, így ez a füles sajnos nem az én világom.


Shure SRH940 (68.000,- Ft)

 A jenkik másik termékét a gyártó kimondottan hangmérnöki munkákhoz ajánlja. Nosza! Zárt kivitel, 40 mm-es membránok, 1 W terhelhetőség, 3 méteres cserélhető féloldali spirálkábel, 42 ohm impedancia, 100 dB érzékenység, 322 g tömeg. Egy fokkal bizalomkeltőbb kivitel, ami a komfortban is magasabb szintet jelent. Itt már nincsenek a kistestvérnél élvezhető recsegések, minden szempontból komolyabb darab. Nem kis súlya ellenére is stabilan a fejemen marad.

 Azonnal hallhatóan más liga, mint 840-es rokona. Finomabb, erősebb, nemesebb hang, a spektrumból is többet mutat meg, de jónak ezt sem mondanám. Teret nem igazán tud ábrázolni, a hangszerek itt is furák, de enyhébb sebeket ejt a hallásomon, mint testvére. Azonban ez sem az a produkció, amivel együtt tudnék élni.


 Ebben a kategóriában az ember nem szívesen köt nagy kompromisszumot, itt már kevés hibát bocsátunk meg sértődés nélkül. Ahogy a közkatonák ütközetében, ezúttal is elesett a csapat nagyobbik része, de azért maradt két potenciális győztesem, akikre szerintem komolyabb hadműveleteket is bízhatnék, azaz hajlandó lennék együtt élni velük. Az Audio-Technica AD500X nagyon szerethető és gyönyörű példány, de sajnálatos mértékben szégyenlős, nem mer igazán odasózni, így csak szakaszvezetői feladatokkal látnám el, azokat bizonyára tisztességesen ellátná. A század vezetésére a Beyerdynamic DT880 tűnik legalkalmasabbnak. Magabiztos, nehezen megingatható produkciója követendő példa lehet a beosztottak számára, egyben komoly elrettentő erő az ellenségnek. Jelenlegi akciós árán párját ritkítja a piacon.

 Legközelebb lábujjhegyre állva felsőbb szintre tolom a lécet és a tábornokok között rendezek versenyt a 100e Ft feletti árkategóriában, ahol már csak a tökéletes produkció lesz elfogadható. A főtisztek úgyis  randa pocakot eresztettek a karácsonyi dőzsölés közben, ideje lesz kicsit táncra perdülni!

A fejhallgatókat a Hangbarlangtól kaptam kölcsön, köszönet jár nekik a segítségért.

2013. december 4., szerda

Bobby McFerrin - Alfa Jazz Fest 2013

Egy ukrajnai jazzfesztivál 3 színpaddal, 40 ezer nézővel és olyan húzónevekkel, mint Charlie Haden, Al di Meola, Cassandra Wilson, Gino Vannelli, Kenny Garrett, John Patitucci, Richard Bona?

 Kicsit hihetetlen, de igaz! Lviv csodás belvárosát 10 évvel ezelőtt az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították, a Neten fellelhető fotók is lenyűgöző képet mutatnak róla, tehát tuti programnak tűnik. Akik hozzám hasonlóan nem jutottak el a fesztiválra, azoknak kedvenc TV adóm, a francia Mezzo nyújtott mentőövet. A program jó néhány koncertjét rögzítették HD minőségben. Ebből a csodás ajándékkosárból választottam ki McFerrin 2013. június 15.-i fellépését. Hogy miért? Az alábbi sorokból szerintem ki fog derülni.

 Bobby McFerrin ritka érdekes jelenség. Amikor lemezeit hallgatom, koncertjeit nézem, gyakran van olyan érzésem, hogy Ő nem e világból származik. A 63 éves muzsikus (nem, nem csak énekes) ránézésre teljesen kortalan, ugyanúgy néz ki már vagy 30 éve, csak szakállának színe árul el egy keveset az eltelt évtizedekről. Szemébe nézve viszont valami egészen tiszta világba pillanthatunk, amiben a szeretet, nyugalom, békesség adja az ütemet. Családja muzsikusokból áll, szülei is énekelnek, zenét tanítanak és gyermekei sem estek messze a Mcfától. Történelmi eseményként édesapja, Robert McFerrin volt az első fekete énekes, aki a múlt évszázad derekán hivatalos szerződéssel léphetett fel a New York-i Metropolitan operaházban. Bobby számos hangszeren tanult meg játszani, komoly zenei képzésen esett át. Karrierje zongoristaként indult, de aztán az éneklés lett nála a hangsúlyos, huszonévesként már tisztán vokális produkcióval állt ki a nagyérdemű elé. A 90-es évektől karmesterként is tevékenykedik és természetesen tanít, pl. ellustult komolyzenészeket a kotta nélküli muzsikálásra. Sok sikert kívánok neki!

 Általában a beat-box ének(?)technika miatt emlegetik, de nagyjából mindent tud, aminek az énekléshez köze van. Hangterjedelme, hangképzése kétségtelenül egyedülálló, amit műfajfüggetlensége tesz igazán színessé. Az átlagos zenehallgató inkább hírneves jazzistákkal (Yo-Yo Ma, Chick Corea, Herbie Hancock) közösen készített lemezeiről ismeri, de ez csak a felszín, McFerrin rengeteg zenei projectben vesz részt, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb innovátora. Hazai viszonylatban talán Berki Tamás fogható hozzá a maga univerzális és magas szintű elméleti és énektudásával.

 Az ukrán fesztivál előtt néhány héttel jelent meg friss albuma, a Spirityouall. Bár korábbi albumát, a 2010-es VOCAbuLarieS-t rongyosra hallgattam, az új jövevény felett szégyenletes módon átsiklottam (talán nem kellene annyiféle zenét hallgatnom?), de a koncert végigrajongása után rögtön beszereztem. Ezúttal egy hangszeres anyaghoz van szerencsénk néhol vidám, néhol emelkedett spirituálékkal, bólogatós bluesokkal, még egy Bob Dylan dal és belefért (I Shall Be Released). Az összeállítással McFerrin - saját bevallása szerint - édesapja előtt tiszteleg, aki szintén nagyon sokat dolgozott az észak-amerikai folklór népszerűsítésén.  A lemezt leginkább egy kora őszi sétarepüléshez, vagy erdei sétához, vagy beszélgetős, borozgatós téli estékhez tudnám hasonlítani, hallgatása közben hajlamos voltam elrugaszkodni a talajtól. Tökéletes leválaszt a hétköznapi szarságokról, kipucolja és fertőtleníti az ember lelkét. Nem állítom, hogy minden helyzetben működik, mivel ez igazi odafigyelős muzsika, így hát háttérzajnak nem javaslom.

 A koncertre hősünk részben a lemezfelvételen is muzsikáló, nem akármilyen csapattal érkezett. Nem teljesen ismeretlenek, de nincs köztük egyetlen csicsás világsztár sem, azonban ez egy csipetnyit sem csökkenti a produkció értékét. Louis Cato dob és gitár, Gil Goldstein billentyűk, Armand Hirsch gitár, David Mansfield gitár és hegedű, Scott Colley nagybőgő. Esperanza Spalding (őt azért ismerjük, ha másért nem, legalább a 2011-es Grammy díja miatt) sajnos nem jött vele, pedig a lemezen 3 számban is énekel. Kár! Kétségtelen örömzenélés folyik a színpadon, nagy adag lélekkel, egymásra figyeléssel és alázattal, egyaránt felemelő nézni és hallgatni őket. McFerrin színpadi létezése ismét alátámasztja feltételezésem, ő nem e világ szülötte, inkább valami felsőbb szférából érkezett. Pillantása mindenen áthatoló és olyan hangokat présel ki magából, amire ember alapesetben nem képes, csak egy humanoid hangprocesszor. Nem hagyhatom szó nélkül (kicsit hadd szakmázzak!), hogy ritkán lehet látni, amikor egy énekes ennyire tud bánni a mikrofonnal. (Utoljára talán Whitney Houstonnál láttam ezt, ő használta ennyire tudatosan ezt a legtöbbek által nyűgnek gondolt eszközt.) A másik csoda, ahogy Bobby inspirálja zenésztársait, általában csak a pillantásával, néha mozdulataival is. 



 Mindez már bőségesen elég lenne egy koncertre, de azért történnek még egyéb csodák is Lviv színpadán. A műsor felénél Bobby felkínál egy énekmikrofont a közönségnek, akik azonnal kapnak is az alkalmon (nálunk ki merné ezt?) képzettségtől, jogosítványtól függetlenül. Van itt minden, a kifinomult jazzénekestől a cannabis illatú alternatív arcon át a kiabálós Megasztár feelingig, szép kerek és reprezentatív a történet. Ami egészen döbbenetes ebben a néhány percben, az McFerrin viselkedése, ami valamit nagyon megmozgat az emberekben. Mi a fene folyik itt??? Ez bizony maga a ZENE, így, csupa nagy betűvel!

 Másik megrendítő momentum, mikor szám közben nemes egyszerűséggel átlépked a nézők székein, hogy személyesen mutassa be hangmérnökét, Dan Vicarit és a közönséggel együtt megköszönje neki a nagyszerű hangzást. Láttunk már ilyent? Én még nem. A színpadra visszamenet pedig eltáncolgat, fényképezkedik a közönséggel, persze a zene és az ének nem áll meg.


 A muzsikusok mellett a Mezzo stábja is nagyszerű munkát végzett. Tökéletes érzékkel visznek közel minket a produkcióhoz, a nézőtér első sorából sem látnánk ennél többet. A felvétel hangja is nehezen támadható, ilyen hibátlan munkáról nem is nagyon lehet mit mondani az alkotó nevén kívül: Martin Chevignard. Sajnálatos, hogy lenyisszantották a koncert felét (benne Louis Cato szakmai körökben erősen emlegetett basszusszólóját), de hát a műsorrend mindenek felett áll egy TV-nél.

 Akinek valami nyűgje van az életével, vagy valamiért unja a megszokott muzsikáit, vagy csak színtiszta zenére vágyik, nézze meg ezt a produkciót. Gyanítom, utána többet fog tudni a világról és az emberekről, de a zené(lés)ről feltétlenül. 

2013. december 2., hétfő

Zenei tesztanyag


 A magazin sorsa tovább bonyolódik, de kedves kollégáimmal már összeállítottuk a "hivatalos" tesztanyagot. Egy lejátszó rendszer tesztelése során mindenki másra figyel, más módszereket és eszközöket alkalmaz, mi mégis törekszünk tesztbeszámolóink összevethetőségére. Ezért összeállítottunk egy zenei műsort, amiből néhány felvételt minden tesztünknél használni fogunk. Csupa nagyszerű muzsika és tanulságos felvétel, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik hibátlan. A zenei sokszínűség mellett ez is szándékos részünkről, hiszen valljuk, hogy a jó rendszernek a kevésbé sikerült anyagokat is élvezetesen kell megszólaltatnia. Az anyagot több formátumban is használjuk, az erre képes eszközök (hálózati lejátszók, PC-k) miatt néhány nagy felbontású felvétel is a listánkra került.





Rock szekció

10. Doors: Roadhouse Blues

Békebeli hangzás, lendületes előadás minden idők egyik legszuggesztívabb zenekarától. A felvétel érdekessége, hogy a Doorstól szokatlan módon basszusgitárt is bevetettek, tehát nem Manzarek játsza a wurlitzeren a basszusszólamot. A 60-as évek technikai lehetőségeinek és hangzási ideáljának megfelelően effektek nélküli, nyers megszólalást hallunk, a hangszerek egyszerű 3 pontos térbe lettek panorámázva, a megszólalási arányokban az ének dominál. Rossz rendszeren nagyon bántó tud lenni ez a nyershangzás, de jobb láncokon egyszerűen csak karcos, mint egy csiszolatlan drágakő.

11. Porcupine Tree: The Creator Has a Mastertape

Modern hangzású, zúzós, pszichedelikus szerzemény a progresszív rock egyik új irányt mutató zenekarának 2002-es albumáról. Nyers dobok és basszus felett gazdagon effektelt és térben is megdolgozott gitár, billentyű és ének, agresszív hangszínek, nagy dinamikai ugrások. Jó rendszereken igen komoly energiákat mozgat meg, a gitárnak harapnia, a bőgőnek enyhén röfögnie, ütnie kell, miközben a textúrája is megmarad. A tuttikban végletekig telített hangzásnak sem illik összemosódnia.

12. Robert Cray: What You Need (Good Man)

Rockos blues lüktető 6/8-os ritmussal, romantikus énekkel, nagyszerű Fender gitárszólóval Robert Cray 2003-as Time will Tell albumáról. Hallgatása közben ki hinné, hogy a zenekar többsége fehér muzsikusokból áll? A blues hagyományokhoz képest kicsit keményebbre vették a hangzást, az ének enyhén füstös, a basszus definiált és súlyos, a gitár tiszta és impulzív, a dobnak szép nagy tere van. Ha nem mozdul meg a lábunk e muzsika hallgatása közben, akkor valami nagy baj van a rendszerrel.


Klasszikusok:

20. Vittorio Monti: Csárdás

Monti csárdását a Sinfonia Lahti Cello & Bass Ensemble társulatának érdekes előadásában Bassic Instincts nevezetű 2004-es albumukról hallhatjuk. Nagy játék ez a nem éppen szóló hangszerekkel virtuóz muzsikusok vidám tolmácsolásában. Stabil, jól definiált színpadkép, ízlésesen tálalt hangzás, melyben nagy szerepet kap a nagyszerű hangszerek teste, amit végig éreznünk kell művi felrakódások nélkül.

21. Empire Brass / Georges Bizet: Farandole from L'Arlésinne

Érzelmekkel, csodás hangszínekkel teli felvétel, nagyszerű középkori muzsika az ütősökkel kiegészített amerikai Empire Brass fúvós kvintettől. Nagy tér, a fafúvósok és rezesek felharmonikusokban gazdag hangzása csodás impulzusokkal, dinamikai játékkal. Túl izgága, vagy basszustartományban erőtlen rendszereken felfelé borulhat a hangszínek egyensúlya.

22. Gioacchino Antonio Rossini: Stabat Mater dolorosa

Rossini lenyűgöző himnuszának Dolorosa tételét a berlini Rias Kammerchor kórus és a Akademie für Alte Musik Berlin zenekara adja elő Marcus Creed vezényletével a Harmonia Mundi gondozásában 1999-ben kiadott felvételen. Már-már szentségtörés ilyen magasztos muzsika közben technikai szempontokra figyelni, de a felvétel igen alkalmas a térhatás, az énekhang természetességének és a rendszer dinamikai viselkedésének tesztelésére. A hangszerek, a kóruscsoportok és az énekes jól elkülönített helyen hallhatóak a tér mindhárom dimenziójában, a szólisták egészen előttünk énekelnek, a kórust a zenekar mögött fentről halljuk. A nagyon halk részek után következő erős beütések miatt érdemes óvatosan bánni a hangerővel.

23. II. Johann Strauss: Mennydörgés és villámlás polka

Az előbbi könnyfakasztó zene után kis vidámságot és megkönnyebbülést hoz az ifjabbik Johann Strauss fürge polkája. Dinamikára, energiára kihegyezett felvétel kicsit szokatlan  mikrofonozással és belső arányokkal, rengeteg gyors impulzussal, amiket leginkább a lelkes ütősök produkálnak. Gyors és kifinomult rendszereken komoly élményt nyújt a Fritz Reiner és a chicagói szimfonikus zenekar közreműködésével 1960-ban készült, az RCA Living Stereo sorozatában kiadott felvétel.

24. Antonio Vivaldi: 4 évszak - Nyár 3. tétel

Megunhatatlan muzsika virtuóz előadásban. Vivaldi évszakoknak (és emberi korszakoknak) szentelt versenyműsorozatából a természeti vihart és emberi küzdelmeket idéző 3. nyári tétel gyors futamaival nem csak az előadót, de eszközeinket is próbára teszi, főleg ezen a közeli mikrofonozással készült, igen direkt hangzású felvételen. A fantasztikus hangú szólóhegedű igazi etalonunk lehet a hangszerhangok között.

25. Camille Saint-Saens: 3. (Orgona) szimfónia - Poco adagio

Erről a muzsikáról mindig a mennyei jelző jut eszembe, mert mintha messze a felhők felett született volna.  Kedvenc zeneszerzőm 3. C-moll, más néven Orgona szimfóniáját az akkoriban elhunyt Liszt Ferenc emlékére írta 1886-ban. A csodálatos dallomot játszó vonósoknak masszív alapot adó templomi orgona a maga hosszan kitartott szubbasszusaival komoly próbatétel elé állítja az erősítőket és hangsugárzókat. A 30 Hz körüli hang felett játszott magas futamoknak tisztának kell maradniuk hangszínben és dinamikában. A szimfónia 3. tételét a Philadelphia Orchestra előadásában hallhatjuk.

26. Gustav Holst: Planéták - Mars

Holst a bolygókról és a római istenekről írt szvitjéből a Mars tétel igazi háborús zene. Sokan nem is tudják, de a Gladiátor filmzenéjéből ismerik, mivel a csatajelenethez ezt használta alapként a zeneszerző Hans Zimmer. A linzi Bruckner zenekart az amerikai Dennis Russel Davis vezényli a Chesky kiadó 2002-ben kiadott, a linzi Brucknerhausban rögzített SA-CD felvételén. Mit lehet egy ilyen komplex zenéről írni? Rendszer legyen a talpán, ami le tudja adni ezt a dinamikát és energiát!

28. Mihail Ivanovics Glinka: Kamarinszkaja

Glinka orosz tánczenéjének egyik érdekessége, hogy a mi 1848-as forradalmunk idején született, nem is messze tőlünk, Varsóban, az orosz szimfonikus zene talán első jelentős megnyilvánulásaként. Az EMI Orchestrel Masterworks válogatásán 1994-ben kiadott felvétel technikai szempontból nem teljesen hibátlan, de egyrészt nagyszerű előadás, másrészt tanulságosak a hibái. Élvezetes belső arányokhoz és példás színpadi elrendezéshez van szerencsénk, de az impulzusok néhol beragadnak, emiatt lomha rendszereken unalmassá válik, pedig valójában nem az!


Világzenék:

31. Balanescu Quartet: Model

Sokunknak a Kraftwerk adta életünk első elektronikus zenei élményét, így nyilván jó szívvel hallgatjuk ezt a verziót is. A német bringások szomorkás slágerét dolgozta fel a Balanescu Quartet az 1992-es Possessed címü albumukra készült felvételen. A sok szempontból is érdekes anyag legfőbb erénye a szép, alaposan megzengetett tér és a csodálatos hangszerhangok, melyekben végig érezhetjük a nemes fa jelenlétét.

32. Balogh Kálmán: Gypsy Colours

Sok legenda kering Balogh Kálmán 1999-es Gypsy Jazz című albumának elkészítéséről. Némelyik szerint időhiány miatt 1 hétvége alatt vették fel a teljes anyagot, így nem volt lehetőség utólagos javításokra, gyakorlatilag egy koncertszerű előadás közönség nélkül. A lemezről választott Gypsy Colours szerzemény lüktetése és a sokoldalú zenészek elképesztő szólói magukban rejtik a jazzbe oltott cigányzene csodáját. Jól ismert "hazai" akusztikus hangszereket hallhatunk a felvételről, így azok élethűségét nem nehéz megítélnünk.

33. Goran Bregovic: Sex

A szarajevói zseni 2002-ben kiadott Tales and Songs from Weddings and Funerals c. albumáról származó felvétel igazi verpezsdítő balkán tánczene néhány modern technikai kiegészítővel megspékelve. Az ízes ének és az eleven hangszeres játékok komplex halmaza nagy energiákat mozgat meg, miközben minden hangszer önállóan is élvezhető marad. A tuba és a dob alaposan leporolja a mélyhangszórók membránját.

35. Snétberger Ferenc: Childhood

Nehezen feledhető élmény, mikor első államvizsgámra készülve a Snétberger játékával megerősített Trio Stendhalt hallgattam éjszakánként. Az azóta világsztárrá felnövő gitárművész 2005-ös Nomad c. albumán a dob/nagybőgő/akusztikus gitár trió elképesztő tárházát mutatja fel a jazzes alapon feldolgozott népzenére épülő, zeneileg műfajfüggetlen fantáziának. A Childhood névre keresztelt szerzemény a magyar Kis kece lányom népdal dallamára épül a három muzsikus kalandozó, virtuóz, érzelemdús elődásban. A széles spektrumu és dinamikájú hangzás meglehetősen direkt, mégis kifinomult, ugyanakkor nem hiányzik belőle a vadság és energia sem.

36. Szalóki Ági: Majd megválik

Szalóki Ági egy angyal. Bármilyen zenei stílushoz nyúl, ott virágok nyílnak. 2009-ben kiadott Gingalló c. albumáról származik ez a moldvai népdalra épülő szerzemény, melyen Ági tündérhangja és elképesztő énektechnikája, Dés András ritmusai és Lamm Dávid többszólamú gitárjátéka mosolyogtatja meg a legszőrösebb szívű hallgatót is. Ezt a hangulatot szolgálja a hangzás is: egyszerű, finom, vidám, kedves.

37. Richard Bona: Shiva Mantra

Richard Bona nagy kedvencem sok szempontból is. Már Joe Zawinul egykori zenekarában is rendszeresen ledöbbentett, de szóló karrierje során minden korábbi elképzelést túlszárnyal zenei sokszínüsége és játéktudása. 2009-es The Ten Shades of Blues c. albumának kezdő száma nehezen helyezhető műfaji definíciók közé. Bona csodás basszusjátéka mellett kifinomult énekét és a Fodera gitár nagyszerű hangzását is élvezhetjük. Egzotikus hangszerek és énekhangok izgalmas egyvelege egy nagyszerű, tiszta, dinamikus felvételen.

38. Victor Wooten: Sifu

Rögtön itt egy másik basszusfenomén, akit inkább technikai tudása miatt tartanak sokan nagyra és ítéltek neki nehezen megszámlálható mennyiségű szakmai díjat. A Wooten 2008-as Palmystery c. szóló albumáról (amin szinte a teljes Wooten família muzsikál) származó felvétel néhány percében is megtapasztalhatjuk a mester elképesztő technikai tudását. A fókuszált, határozott, kissé nyomulós dobot és a basszusgitárt jól ellensúlyozzák a finom fúvósfutamok. Jó rendszeren egy penge élességével, de nem bántóan mutatkoznak meg az impulzusok.


Jazz osztag:

42. Balázs Elemér: Tales of the woods

A hazai jazz világában évtizedek óta töretlenül fénylő lámpása Balázs Elemér. Saját zenekara kellemesen vegyít sokféle zenei és előadói stílust. Második, Our Worlds Beyond albumuk nyitószáma ez a romantikus, kicsit szomorkás felvétel. Czerovszky Henriett finom éneke, Elemér színes dobjátéka, a lebegő szaxofon szóló és a gyönyörű zongorahang álomszerű hangélményt nyújt.

43. Dee Dee Bridgewater: Mack The Knife

Fülledt amerikai jazzklubok hangulatát idézi ez a hagyományos akusztikus jazztrió hangszerelésű és lenyűgöző énekkel sziporkázó, technikai színvonala miatt is kiemelkedő felvétel, amit Bridgewater 1997-ben kiadott, nagy példaképének, Ella Fitzgeraldnak dedikált albumán találunk. A Dear Ella című kiadvány 2 Grammy díjat is elnyert, a legjobb jazzénekesi előadásnak és a legjobb énekes zenekari hangszerelésnek kiáltották ki. Nehezen találnák jobbat ebben a műfajban.

44. Esbjörn Svensson Trio: Tuesday Wonderland

Az európai jazz egén néhány éven át nagy fényességgel ízzó, majd tragikus hirtelenséggel kihúnyó csillag volt a svéd Esbjörn Svensson. Triójának előítéletektől és unalmas frázisoktól mentes játéka nehezen hasonlítható más produkcióhoz. Utolsó előtti, Tuesday Wonderland c. albumuk címadó szerzeménye magán viseli a rájuk egyaránt jellemző tüzes lendület és visszafogott skandináv hangulat meglepő elegyét, számtalan fantáziaképet szülve agyunkban. Elmélyülős, felkavaró, magával ragadó muzsika.

45. Ray Charles / Natalie Cole: Fever

Ray Charles időskori és Natalie Cole friss énekének érzelmes párbeszéde adja a különlegességét ennek a Charles halála előtt néhány hónappal készült felvételnek, ami egyben utolsó stúdió munkája is volt. A posztumusz kiadású 2004-es Genius Loves Company c. duett lemezen találjuk, melyet a szakma nem kevesebb, mint 8 Grammy díjjal hálált meg, köztük az év albumának és az év felvételének is megválasztották, továbbá megkapta a legjobb hangmérnöki munkáért járó elismerést is. Indokoltnak tűnik hát, hogy mi is felvegyük a listánkra ezt az unikumot.


Elektronikusok

51. Recoil: Want

Sötét és vészterhes világba érkezünk a Depeche Mode disszidens Alan Wilder szerzeményével, amit a 2000-es Liquid albumról választottunk. A szuggesztív ének, a felkavaró szöveg és az elektronikus vibrálás filmszerű élményt kínál, ami csak kellően erős és stabil rendszereken hallgatva szippant igazán magába.

52. Zagar: Escape from the Earth

Zságer Balázs zenekarának talán legsikerültebb albumáról választottuk ezt a nyomulós számot, amiben az elektronikus popzene minden eszközét bevetik a szintetikus hangszínektől a szélsőségesen eltorzított éneken át a mindenhonnan repkedő hangeffektekig, de hagyományos hangszerekben sincs hiány. Az elektronikus szubbasszus izmosabb hangsugárzókkal megszólaltatva komoly átrendeződésre késztetheti a szoba tárgyait, míg problémásabb rendszereken hallgatva könnyen egy átázott kásahegy belsejében találhatjuk magunkat.


Technikai trackek:

61. 38. Bal csatorna 1 kHz + 20-20k Hz sine sweep, -10dB
62. 39. Jobb csatorna 1 kHz + 20-20k Hz sine sweep, -10dB
63. 40. Stereo pink noise in phase 20-20k Hz, -10dB

E jelekkel könnyen ellenőrizhető a rendszer néhány alap paramétere. A csúszófrekvenciás jelek megmutatják a lánc és a szoba esetleges rezonanciáit, az átvitel durva egyenetlenségeit, egyben segítenek az oldalak azonosításában is. A fázisazonos sztereó rózsazaj pedig a polaritást mutatja meg, helyes bekötés esetén középről, rossz polaritásnál pedig két oldalról kell hallanunk.

Fülekezési parancs 1. - A gyalogság

 Komoly fába vágtam a fejemet... Az ország egyik legnagyobb - valóságban is kipróbálható - fejhallgató választékkal bíró, márka-független boltjából szépen sorjában elkéregettem egy raklapnyi típust. Meredek elképzelés, egy füst alatt nyilván irreális bármilyen sorrend kialakítása, ezért megpróbáltam csoportokra osztani a mezőnyt. Első körben a belépő árú, azaz 30.000 Ft alatti példányokat cipeltem haza néhány napra, hogy megpróbáljam kiismerni a lelkivilágukat. Halovány sejtésünk lehet, hogy a világverő bajnokot nem ebben a csapatban fogjuk megtalálni, de vajon lesz-e olyan példány, ami alkalmas komoly kompromisszumok nélküli zenehallgatásra.


 Nem egyszerű ennyi fülest összevetni, 3-4 hangzásnál többet nem lehet fejben tartani, de szerencsére nem kellett kapkodnom, több napig is nálam állomásozott a csapat. Bár egyik sem volt szűz, néhány bevetésen már átestek, meghallgatás előtt mégis mindegyik példányt járattam legalább egy órán át.

 Zenei műsorként a Zmag tesztanyagát használtam, amivel hatékony volt a véleményalkotás, mivel mindenféle zene egy helyen van és jól ismerem őket. Két harci helyzetet teremtettem a csapat számára:












1. TEAC UD-501 - tűzharc nyílt terepen

 Első körben mindegyik füles megmutathatta tudása legjavát; TEAC UD-501 konverterem fejhallgató kimenete lehetőséget adott erre. Kétlem, hogy ezeket a fejhallgatókat bárki is ilyen színtű erősítővel táplálná, de persze bármi lehetséges.

2. iAudio X5 - álcázás, felderítés

 A második összecsapásnál olyan környezetbe helyeztem őket, amihez hasonlóval találkoznak majd leendő tulajdonosuknál. iAudio X5 lejátszóm nem mai darab, de még mindig átlag felett teljesít a mobil cuccok mezőnyében. A gyári szoftvert lecseréltem egy RockBox firmware-re, amivel sokkal több beállítási lehetőséget kaptam, bár a hangja mintha egy kicsit elmaradna az eredetiétől. Voltam olyan arcátlan, hogy a durva átviteli egyenetlenségetke korrigálni próbáltam az X5 EQ-jával, megpróbálva kihozni a legjobb produkciót. A fejhallgatós világban ez talán kevésbé elítélendő cselekedet, mint a hangdobozoknál. A hordozható lejátszók mindegyikében van ilyen lehetőség és sokan használják is. Fejhallgatók átvitelét nem egyszerű mérni, nem is próbálkoztam vele, fülre állítottam be a hangzásokat.
  
 Érdemes nem elfelejteni, hogy a fejhallgatók hangprodukciója egy speciális élmény az agyunknak. Kizárjuk magunkat a világból, a hangforrás néhány centire van a dobhártyánktól, az irányérzékelésünk is teljesen másként működik ilyenkor. A fülesek átvitele általában csúnyább, mint a hangsugárzóké, mindegyiknek van egy speciális hangszínezete. Felhelyezés után a véleményalkotással célszerű várni néhány zeneszámot, míg az agyunk elfogadja az új környezetet. Pár perces kapkodással, ki-bedugdosós A/B teszttel nem igazán lehet kiismerni egyik eszközt sem, az elhamarkodott ítélettel könnyen becsaphatjuk magunkat, rosszabb esetben az olvasót is.




AKG K514 MKII (18.990,- Ft)

 A patinás osztrák cég a "Home, Multi-purpose Stereo" kategóriába sorolja. Zárt kivitel, 200 mW terhelhetőség, kissé merev, alaktartó féloldali kábel, 32 ohm impedancia, 107 dB érzékenység, 190 g tömeg.

 Végre egy nem fekete füles! Elegáns a fehér-szürke színösszeállítás. Ránézésre szimpatikus, masszív kivitel, kézben tartva is strapabírónak tűnik és méretéhez képest meglepően, már-már aggasztóan könnyű. A kagylók gyárilag minimális mozgásteret kaptak, mégis könnyen elhelyezkednek a fejemen, a gumis pánt önszabályzó, pont kellő erővel szorít. Nem a fülemen, hanem körülötte a fejemen támaszkodnak a textilpárnák, így hosszabb távon is kényelmes a cucc. Stabil viselet, együtt mozog a fejemmel, néhány perc eltelte után már el is felejtettem, hogy a rajtam van. Plusz pont jár a nagy L-R oldaljelöléseknek, végre nem kell szemet gúvasztani felrakás előtt.


TEAC: Ez egész jó! Kiegyensúlyozott, magabiztos, de kicsit vékony hang. 9-10 kHz környékén van egy szűk, de határozott kiemelése, ez sajnos minden zenére ráerőlteti magát és folyamatosan borotválja az agyunkat. Szépen kezeli a dinamikát, a muzsika több rétegét is megmutatja. A hangszerhangok textúrája és hihetősége is egész jó, ha nem is hibátlan. Néha még a tér is felépül minden irányban. Szép kezdet, soha rosszabbat!


iAudio: Megkívánja a 4-5 dB-es emelést 60 Hz alatt, a magasaiból pedig vágnom kellett vagy 5 dB-t 9 kHz-nél egy szűk sávban. E néhány kattintás után jóval szerethetőbb lett, a fejemen is felejtettem néhány album erejéig. Kicsit több testesség, gerinc, energia, tisztaság nem ártana, de nincs vele különösebb bajom. A legtöbb hangszer, ha nem is tündököl, de legalább hasonlít az eredetire. Nem rossz!

Crawford tizedes: "Még 92 nap a dzsungelben és megyek haza Kaliforniába, kiülök az óceán partjára, néha szörfözök egyet..."




Beyerdynamic DT235 (12.000,- Ft)

 A németek "Home, Music Pleasure" varázsigével bocsátották útjára. Zárt kivitel, 50 mW terhelhetőség, masszív egyoldalas kábel,  vékonyka Y kábel,  32 ohm impedancia, 95 dB érzékenység, 130 g tömeg.

 A mezőny legegyszerűbb megjelenésű és legkisebb súlyú, egyben legolcsóbb tagja. A bársonyos párnák a fülemen támaszkodnak, de inkább alul, így nem kényelmetlen. Kellő erővel nyom, a gumis pánt stabilan tartja a fejemen. Sajnos a merev kábelbekötés összeszedi a testhangokat, erősen hallatszik, ahogy a vezeték a ruhámon súrlódik.







TEAC: A többihez képest komorabb, befordulósabb hangkép, de ez csak viszonylagos és néhány perc alatt meg is szokható. (Éljen és virágozzék az agyunkba épített szoftveres EQ!) Durva kiemelésektől, beszakadásoktól mentes átvitel, de lineárisnak nem mondanám. Nem vállalja túl magát, egyetlen dimenzióban rajzolgat, de ott egész kellemesen. Meglepően széles dinamika tartomány, stabil basszusok, kellemes hangszínek. Istenemre, ez egészen jó!

iAudio: Úgy tűnik, kényes a meghajtásra, az X5-ösömmel nem igazán szerették egymást. Bulihangerőhöz maximum kivezérlést kívánt, a basszusai kicsit kopogóssá váltak és a tere is beszűkült a TEAC DAC-kal előadott produkcióhoz képest. Ennek ellenére van benne boogie, jók a hangszerhangjai, dinamika arányai... egész jó cucc. Az élvezhetőség fokozásáért bele kellett rajzolni az átvitelbe, 1 kHz-nél vágni, 3-4 kHz-nél megemelni 2-3 dB-nyit, de ez még nem vészes. Ha nem a fülemen feküdne és jobban szellőzne, órákig el tudnám hallgatni.

Rhah őrvezető: "Mi a fenét keresel itt az alvilágban, Taylor?"



Audio-Technica WS55 (24.500,- Ft)

 Szintén "hordozható" példány, "Solid Bass" címkével. Zárt kivitel, 500 mW terhelhetőség, vékony Y kábel, 180 fokban elforgatható kagylók, 40 mm-es membránok, 40 ohm impedancia, 100 dB érzékenység, 165 g tömeg.

 A kagylói meglepő szabadon mozognak minden irányba, bőrpárnákkal támaszkodnak a fülemre. A pánt beállítása manuális, a méretet megjegyzi. Pont kellő erővel nyom, nem lötyög a fejemen, de mozgás közben recseg. Talán ez a típus zárja ki leginkább a külvilág hangjait, ezért kissé bezárt érzést kelt.







TEAC: Bummm, bummm, bummm! Hú de hangos! Dunyhás hang, imádja a felsőbasszusokat. A frekvenciamenete elég kusza, minden oktáv más szinten van, nincs egyetlen reális hangszerhangja sem, de elektronikus muzsikával nem olyan rossz. A Balaton Sound fejhallgatóba oltott utánérzése. A hangzás részleteinek nagy hányadát eltünteti, a többit meg keményen a képembe tolja. Ejnye!


iAudio:  Van baj, nem kevés. Nem is tudnám mindet felsorolni, csak néhányat: kifacsart hangszínek, minimális tér és talán a fázissal sem stimmel valami, mert folyamatosan tekergeti a hangot. Nem szeretem.

Tex: "Junior, Te hozod a géppuskát, igyekezz!"




 A cég "hordozható" termékcsaládjának tagja. Zárt kivitel, 500 mW terhelhetőség, vékony Y kábel, összecsukható kivitel, 40 mm-es membránok, 42 ohm impedancia, 102 dB érzékenység, 145 g tömeg.

 Fura a minden irányba csukló pánt, de könnyen megtalálja a helyét a fejemen, a méretet manuálisan kell beállítanunk. Ennek vannak a legkiseb kagylói és kicsit erőtlen a szorítása, így instabil viselet. Folyamatosan attól féltem, hogy leesik, ezért gyakran helyezgettem a fejemen.









TEAC: Az előző fejleszedős produkció pepitában. Ő is erőgép akar lenni, de kicsit jobban nevelt, egy árnyalattal simább középtartománnyal. Ha a WS55 pankrátor volt, akkor ez egy bőrdzsekis, bakancsos rocker. Itt is dübörög a basszussáv teteje, nem sok esélyt adva a többi hangszernek. Vivaldi halálfejes kendőt köt a fejére és mélyterpeszben rázza a fejét. Valakinek biztosan bejön ez is, de az nem én vagyok.

iAudio: Az X5 sem tudott életet lehelni bele, itt is kellemetlenül döglött hangja, szűk tere van, szinte egy pontból szól minden. A felsőbasszust alaposan meg kellett nyesnem, hogy legalább elfogadható szintre billenjen a hangzási balansz. Rockos gyökereit így sem tudja feledni, másféle zenét nem igazán tudtam élvezni vele, de arra sem elég jó.

Elias őrmester: "Hé, Manny, ne tökölj már, adj még két gránátot!"




 A japán gyártó "professzionális stúdió monitor fejhallgató" minősítéssel kínálja ezt a típust. Zárt kivitel, 1,6 W terhelhetőség, masszív OFC vezetős féloldali kábel, 180 fokban elforgatható kagylók, 40 mm-es membránok, 60 ohm impedancia, 100 dB érzékenység, 250 g tömeg.

 Tekintélyes darab, robbanás biztos kivitel. A kagylók minden irányban szabadon mozognak. A kézileg beállítandó, gazdagon kipárnázott pánt kicsit gyengén szorít, ezért enyhén mozog a cucc a kobakomon. Fül körül támaszkodik a fejemre, kissé beizzadós viselet. Külső hanggátlása erősen frekvenciafüggő, ezért furcsán áthangszereli a külvilág hangjait. Pozitívum, hogy mechanikailag egyáltalán nem recseg.





TEAC: Merőben más iskola. Nyugodtabb, finomabb, kicsit unalmas és műanyagos hang. Teteje nincs, a közepe erősen hazudik, de a basszusa példás. Ízléses mennyiségben és kimondottan szép texturával adagolja Saint-Saens nagy orgonasípjait. Erre egyik másik példány sem volt képes.

iAudio: Ebben a műsorszámban is alaposan eltér testvéreitől, hozzájuk képest visszafogottabb és iskolázottabb. A mobil eszközzel párosítva kicsit veszített basszusának tisztaságából és stabilitásából, de így is szép a bőgő, a szakasz legjobbja. 2 kHz-nél meg kell vágni, a tetejét kicsit megemelni, hogy ne színezze át a világot. Képes szép nagyokat rúgni, tere is van, de folyamatosan a hangra telepszik egy műanyag réteg, ami megakadályoz a zenében lubickolásban. Bajban lennénk, ha a stúdiókban ilyen fülesekkel állítanák be a felvételek hangzását.

Big Harold: "Hoztam sört, most loptam a hadnagytól."



Shure SRH240 (14.500,- Ft)

 Az amerikaiak - típusszám alapján - legkisebb fülese, "Ideal for Vivid Listening" ódával. Zárt kivitel, 500 mW terhelhetőség, vékony Y kábel, 40 mm-es membránok, 38 ohm impedancia, 107 dB érzékenység, 238 g tömeg.

 Ránézésre igényes darab, fényes fekete lakkbevonattal. Súlya átlagos, fogásra kicsit recsegős a kivitel, olyan nagyon műanyagos érzetet kelt. Racsnis pántja megjegyzi a fejem méretét, így csak egyszer kell beállítani (riasztó recsegések közepette). A kagylók minimálisan mozognak, de szépen rásimulnak a fejemre, a fülem körül támaszkodnak a bőrpárnák. Közepesen stabil viselet, hirtelen fejmozdulatoknál önálló életet él, elmozdul. Beizzadós, minimálisan szellőzik, így több órát biztosan nem bírnék ki vele.



TEAC: Halk, mégis kukorékol, jujj! Az alsó és legfelső oktáv teljesen hiányzik, a közepe sem sima, EQ-ért kiált, bár szerintem az sem hozna megváltást számára. Teret nem igazán rajzol, szinte minden az orrom mögül szól. Egy-két hangszernél még nem drámai a helyzet, de komplett zenekarnál azonnal elesik, mint Gardner az első bevetésén. Az Empire Brass fúvósai még kesztyűs kézzel bánnak vele, de a Porcupine Tree egy rövid sorozattal azonnal kivégzi. Torz, puffog, fulladozik. Emlékét nem sokáig őrizzük, béke poraira!

iAudio: Az X5 vidámsága és a sávszélek 2-3 dB-es megemelése jót tett neki, de más módosítást nem állítottam be az EQ-ban, mert nem ettől zörög a haraszt a 240-esnél. Néhány fúvós, vagy gitár-bőgő-dob önmagában még elhallgatható vele némi duzzogással, de amint beszállnak a többiek, véres kézzel meglengeti a fehér zászlót. Egyszerűen képtelen nagyobb hangtömegeket megszólaltatni, de ritkásabb muzsikánál sem tud magával ragadni, hangszerhangjai hamisak, a dinamika szó jelentésével nem igazán van tisztában.

Barnes őrmester: "Aki tűzharcban töketlenkedik, annak garantálom, hogy hullazsákban megy haza!"



Shure SRH440 (25.900,- Ft)

 Az előző jenki típus eggyel nagyobb testvére, "Developed for Home Studios". Zárt kivitel, 500 mW terhelhetőség, masszív egyoldalas spirálkábel, 40 mm-es membránok, 44 ohm impedancia, 105 dB érzékenység, 272 g tömeg.

 Strapabíró érzetet kelt a matt fekete festés és a vastag alkatrészek. A pánt hosszát itt is kézzel kell beállítani, de legalább megjegyzi a méretet. Fül körül fekszik fel a bőr borítású párna, de a túl enyhe nyomás és az átlag feletti tömeg miatt lötyög a fejemen, mozgás közben még recseg is. Nincs nagy fülcimpám, de így is hozzáér a membránt védő belső rácshoz, ez kimondottan zavaró.




  
 TEAC: Fiatalon elesett öccsénél magabiztosabb hangot produkál. Előkerülnek a mélybasszusok, de a teteje továbbra is tartós eltávon van. A tér is megmozdul, értelmet kapnak a dimenziók, némi textúra is megjelenik a hangszerek hangján. Érződik a tapasztalatlansága, de bátran mozog a terepen. A Stabat Matert már végig tudtam hallgatni vele, ez nagy szó. A Porcupine Tree keményen megsorozza, de a 440-es állja a sarat, bár az ellenség nagy nyomására beugrik a legközelebbi rókalyukba, ellentámadás meg sem fordul a fejében.

iAudio: A tesónál felnőttesebb hang, masszív, de enyhén színezett basszusokkal, nagyobb térrel. Ő is jobban szereti az X5-öt maga előtt tudni, érdekes... Tisztább, előkelőbb a közép és magas tartomány, de ez a Shure sem a természetes hangjáért kap érdemérmet. Enyhe basszusemeléssel elfogadhatóan testes hangot produkált, a 2-4 kHz-es tartományt 2 dB-es vágásával pedig le is nyugodott, egészen sokáig tudtam hallgatni különösebb fájdalom nélkül, de nem perdültem táncra közben.

Elias őrmester: "Jól van, Taylor, szedd össze magad! Rendbe fogsz jönni!"





 A kérdés egészen egyszerű: Van-e ebben az árkategóriában olyan fejhallgató, amivel hosszabb ideig is lehet zenét hallgatni? Az én elvárásaimmal, preferenciáimmal sajnos csak rázni tudom a fejem, bár közben egy kicsit húzogatom a vállam. Elintézhetném az egész témát egy határozott NEM-mel, de ennél azért árnyaltabb és vidámabb a helyzet. A mezőny nagy része nem éri el azt a minimális szintet, amit elvárunk, de némelyik már közel jár hozzá.

 Az AKG K514 MKII egészen jó vételnek tűnik. 20e Ft alatti árával, masszív megépítettségével, könnyed hangzásával kis büdzsével rendelkező hobbitársaknak jó választás lehet, főleg ha sikerül a magas hangjait valamilyen eszközzel megfékezni. Ha egy kicsit vastagabb, húsosabb lenne a produkciója, magasabb kategóriában is eséllyel indulhatna a babérokért.

 Pozitív meglepetés számomra a Beyerdynamic DT235. Szinte kommersz áron, minden extrát nélkülöző kivitellel egészen elfogadható hangot produkál. Kis mérete miatt akár még nyaralásra, hosszabb vonat, vagy repülő útra is magunkkal vihetjük, de biztosítani kell neki valamilyen izmosabb erőforrást alacsony érzékenysége miatt.

 Feltételesen tudom ajánlani az Audio-Technica ATH M40fs fülest. Masszív darab, dobálózni is lehet vele, bizonyos zenei, leginkább elektronikus műfajokban a hangja is elviselhető, a basszusa kimondottan kellemes.

A többi Audio-Technica és a Shure megismert típusai nálam nem mentek át a harcászati vizsgán. Túl sok sebből véreznek, védtelenek a muzsika világából érkező erősebb rohamok ellen, így hát visszaküldjük őket a kiképző táborba.

A cikk következő részében körülnézünk a tiszti kaszárnyában néhány jó parancsnokra vadászva a 30-100e forintos tartományban.


A fejhallgatókat a Hangbarlangtól kaptam kölcsön, köszönet jár nekik a segítségért.


2013. december 1., vasárnap

Windows Server 2012 - Audio nirvána?

 Az egész úgy kezdődött, hogy a nem túl izmos PC-m gyakran megszaggatta a SACD állományok lejátszását Foobar alatt. Ebbe nem nyugodhattam bele, pláne hogy a DSD hangzás miatt vettem új DAC-ot. Már ott tartottam, hogy építek egy jóval erősebb masinát a célra (ezt még mindig nem vetettem el, de jóval hátrébb került a listán), de előtte egy kicsit nézelődni kezdtem a gép lelkében. Hamar kiderült, hogy a Foobar felületének csinosabbá tétele miatt alkalmazott DarkOne skin annyira megterheli a processzort, hogy alig jut ereje a hanggal foglalkozni. A szép grafikát kikapcsolva sokat javult a helyzet, de nem lett tökéletes, fura pattogások és elhallgatások továbbra is előfordultak, csak ritkábban. Ekkor kattant be bennem valami.

 Pár évvel ezelőtt már átfürkésztem a Netet számítógépes zenelejátszás témában, de mostanra infóim erősen elavultak. Nyilván nem meglepő, hogy az elmúlt években nagyságrendileg gyarapodott a kérdéssel foglalkozó oldalak, fórumok, szakemberek és felhasználók száma. Lubickoltam az információtengerben, néha át is csaptak felettem a hullámok, de néhány nap alatt sikerült tisztáznom a főbb kérdéseket. Ennek eredményeként arra jutottam, hogy nagyon lemaradtam, frissítenem kell a gépem szoftvereit és beállításait, sőt még a felhasználói szokásaimat is.

 Az elmúlt időszakban leginkább a rendszerem készülékeinek és persze a kábeleim fejlesztésével voltam elfoglalva. Szeretett Crown PSA-2 végerősítőm és legújabb 3 utas hangdobozom nem éppen a mai divatot követő komponensek, de a TEAC UD-501 konverterem és a KingRex előerősítőm azért tipikus mai HiFi berendezések, szóval erősen vegyes a kép. A szoftveres oldal közben háttérbe szorult, bár lépegettem előre a Windows és a lejátszó programok verzióiban, inkább csak a megszokott módon állítottam be mindent. Örömmel üdvözöltem a Vista után felüdülésként ható Windows 7, majd a 8 és 8.1 hangzását, kis kitérőt tettem a Windows 7 Thin PC és egy Linux rendszerbe is. Mostani kutatásaim és beszélgetéseim során igen gyorsan kiderült, hogy - szokás szerint - itt is lehet még tovább lépni. A témában elmélyedő szakik ajánlása szerint igen ajánlatos egy próbát tenni a Windows Server legújabb verziójával. Magamtól biztosan nem jutott volna eszembe egy vállalati célokra tervezett operációs rendszert használni ilyen feladatra, de az indoklások logikusak. Az átlagos felhasználó megelégedését szolgáló csicsás szolgáltatásokra semmi szükségünk nincs egy dedikált masinánál, sőt ezek a folyamatok csak feleslegesen terhelik a masinát, ami a hangminőség egyértelmű romlásával jár. A lejátszó PC-m (Foxconn NT330i) nem túl izmos, így nálam különösen fontos az erőforrások hatékony használata.

Windows Server 2012 Én is tartottam tőle, de nem kell megijedni! Az ára igen borsos, de a 180 napig ingyen használható példány hivatalosan letölthető a Microsoftól. Telepítésnél nincs semmi extra, a Win8-éhoz hasonló grafikai felületet (GUI verzió) is választhatunk elkerülve a parancssoros vesszőfutást, az eszközeink üzemeléséhez is megfelelőek a Win8 driverek, hiszen a Server 2012 és a Win8 közös alapokon nyugszik. Célszerű kizárólag a legszükségesebb programokat telepíteni, ha csak lejátszásra használjuk a gépet. Én ilyen szerencsés helyzetben vagyok, ezért az alaplap, a hálózati kártya, a videókártya és a DAC-om driverei mellett csak a Foobar, JRiver, JPlay és XBMC szoftvereket, illetve az ezekhez szükséges kiegészítőket tettem fel, minden nehézség nélkül. A Server érezhetően könnyed, emiatt nagyon gyors rendszer. Kis masinám kimondottan meghálálta, hogy nem cseszegetik a felesleges alkalmazások minden pillanatban.

 A hang... lehengerlő! Rögtön a telepítés után is sokkal jobbnak éreztem, mint a tuningolt és finomhangolt Win 8.1 produkcióját. Nagyobb dinamika, jóval szélesebb tér és sávszélesség, erőteljesebb basszusok, gyorsabb és tisztább hangkép, fokozott jelenlétérzet, gyönyörű hangszerhangok. Elcsépelt hifista szóhasználattal élve nagyon analógos hangot kaptam, de most kivételesen nem érzem túlzónak a kijelentést. Eltűntek a számítógépes lejátszásra jellemző ütemezési problémák, a beszűkült dinamika és tér, de megmaradtak a részletek. Képtelen vagyok bármilyen negatívumot találni a hallottakban. Nem hittem volna, hogy még ennyi tartalék van a rendszeremben. Már ennél a pontnál elégedett voltam, hiszen az eddigi legjobb otthoni hangot kaptam, de a finomhangolás még csak most kezdődött. Nehéz a szubjektív élményeket jellemezni, de a különbség nagyobb, mint egy teljes kábelezés cseréje és vetekedett azzal az élménnyel, amit a Crown végfokom okozott a HiFi erősítők után. Nem, nem őrültem meg, valóban egy szoftverről beszélek. Tipikusan olyan eset ez, amikor az ember hajnalig ébren marad, hogy minél több muzsikába hallgathasson bele. Én 4 órakor vettem észre, mennyire elment az idő, de reggel 8-kor már Bach oboaversenyeivel ébresztettem a házat.

 Az operációs rendszerek "hangját" nem túl egyszerű összevetni, mivel legtöbbjüknél a friss telepítés más produkciót ad, mint egy régebbi, teleszemetelt rendszer. Így ha egy új rendszert telepítünk a régi helyére, akkor szinte biztos, hogy az újat fogjuk jobbnak hallani, ami szépen becsaphat minket. Ezért vettem a fáradtságot pár hónapja és néhány napos különbséggel ugyanazon hardverre telepítettem Windows Vista, Windows 7, Ubuntu Linux, Windows 8, pár hete pedig Windows 8.1 rendszereket. Hangzási sorrendben pont ennek fordítottja jött ki, de ehhez hozzá kell tennem, hogy nem igazán értek a Linuxhoz, így könnyen lehet, hogy nem hoztam ki belőle a maximumot, de nekem semmi okot nem adott a Microsoft világ elhagyására. A Win 8.1 hangjában éreztem valami erőszakosságot, de ezzel együtt is az élen végzett. A Windows Server 2012 viszont értelmetlenné tette ezt a listát, mert két testhosszal élvezetesebb hangot produkál nálam, mint eddig bármelyik operációs rendszer. Nem elhanyagolható tény ezen kívül, hogy a DSD állományok lejátszása - ami miatt az egész hercehurca indult - zökkenőmentesen megy minimális processzor terheléssel, sőt a PCM-DSD konvertálás is akadálytalanul működik.

 Az otthoni felhasználásra készült Windows verziókhoz képest a Serverben "gyárilag" szinte minden szolgáltatás ki van kapcsolva, így ezek kiirtásával nem kell foglalkoznunk. De több üzemmód is van a lecsupaszított parancssoros Core módtól a GUI teljes grafikai felületéig. Utóbbi hasznos segítség a rendszer beállítása (pl. hálózati megosztások), a szoftverek telepítése során, de utána nincs igazán szükségünk rá, manuálisan, vagy scriptek segítségével kikapcsolhatjuk, tovább könnyítve rendszerünket.


 A Standard GUI telepítés után a 3. üzemmódba kerülünk. Egy egyszerű parancs futtatásával tudunk egy szinttel lejjebb lépni a grafikai felület kikapcsolásával a Minimal Interface módba:


remove-windowsfeature server-gui-shell -restart


 A fenti táblázatból látható, hogy itt már jó néhány - zenelejátszáshoz szükségtelen - szolgáltatást nem érünk el, de ha valamiért vissza kell lépnünk a grafikus felületre, arra is megvan a megoldás:


install-windowsfeature server-gui-shell -restart


 A "legalsó" szintre, a Core üzemmódba is átléphetünk, illetve már a telepítésnél is választhatjuk ezt, de csak hozzáértőknek javallott. Parancssorban vezérelni és beállítani a rendszert nem éppen egyszerű feladat.

 Ezekkel a lépésekkel további javulást érhetünk el a hangzásban, de nálam nem hoztak olyan mellbevágó különbségeket, mint a Win8 után beüzemelt Server. Adja magát a kérdés: milyen hátrányokkal jár a grafikai felület kikapcsolása? Zenelejátszásnál (de igazán meglepő módon még videó lejátszásnál is) gyakorlatilag semmilyen problémával nem találkoztam. Persze ehhez szükséges olyan lejátszó szoftver is, ami képes szerverként viselkedni, saját hatáskörben kezeli a feladatokat, automatizálható az indítása és távvezérelhető a működése. A legelterjedtebb windowsos programok szerencsére ilyenek, a Foobar, XBMC és a JRiver is nagyszerűen ki van okosítva e témában.

 Jómagam évek óta tolom a Foobart, bár néha túl kockának, hidegnek érzem a hangját. XBMC-t elsősorban filmnézésre használok, de nyugodt hangja néha felüdülést nyújt a Foobar keménysége után. Sokan, köztük Paul Candy is állítja a 6moons cikkében, hogy mára a JRiver megelőzte vetélytársait hangminőségben és szolgáltatásban is. A Win Server telepítése és nagyszerű hangzása jó alkalom egy összevetésre, de ez már egy másik írás témája lesz.

 Minden fokozható alapon persze a Windows Servert is tuningolják néhányan. A Win7 és 8 alatt ismert Fidelizer itt is jól működik, hatékonyan csökkenti a zenelejátszásnál fontos Latency (késleltetés) értékét, bár hatása a Server esetén kevésbé hallható, mint a korábbi környezetekben. Az alábbi ábrán próbálom szemléltetni a hatás technikai oldalát. A Fidelizert a grafikon közepén aktiváltam Audiophile módban, jól láthatóan kilőtt néhány processt és lenyugtatta a rendszert.


 Kevésbé ismert az angol CAD Ltd. megoldása, ami szintén Windows 8 rendszerhez készült, de tökéletesen működik a Win Server alatt is. Két lépést ajánlanak, egyet a rendszer felesleges szolgáltatásainak tartós eltávolítására (és szükség esetén visszaállítására), egyet pedig a könnyedebb hétköznapi használathoz. Ez utóbbinál alkalmanként futtatni kell egy scriptet, ami átmenetileg kilövi a grafikus felületet, teljesen fekete képernyőt produkál, amit csak újraindítással tudunk visszaállítani.

 Bátrabb célt tűzött ki maga elé a fórumokon audioPhil néven fellelhető svájci szaki Audiphile Optimizere. 100 €-ért cserébe komplett, automatizált programcsomagot kínál, ami teljesen lecsupaszítja a rendszert Core üzemmódig, közben működésben tartja a lejátszáshoz és a hálózati vezérléshez szükséges összetevőket, de minden mást kigyilkol a rendszerből. Bónuszként még négyféle hangzás és digitális szűrő közül is választhatunk. Micsoda hangolási lehetőség! :-) A beszámolók szerint e megoldással még egy lapáttal rá lehet dobni a hangzásra, én még nem próbáltam ki. *

 Néhány napos próbálgatás után úgy érzem, a legnagyobb hatást az operációs rendszer cseréje okozta, a Windows Server 2012 fölényesen élvezetesebb hangzást produkál, mint bármelyik általam eddig kipróbált operációs rendszer. A finomhangolási trükkök, különböző üzemmódok váltogatásával vagy semmi javulást nem értem el, vagy csak árnyalatnyi különbségeket okoztak. A 100 €-s beruházással még várok, addig is Minimal Server üzemmódban használom a rendszert. A gépen ilyenkor csak egy parancssoros ablak látható, de az Androidos mobilomról, vagy a munkára használt asztali PC-m böngészőjéből tökéletesen tudom vezérelni mindhárom lejátszó szoftveremet. Full extrás megoldásként szóba jöhet még egy olcsóbb, 20e forintos tablet is távirányítóként.

 Aki otthonosan mozog a Windows rendszerek konfigurálásában, azoknak bátran ajánlom a Windows Server 2012 telepítését. Biztosra veszem, hogy az enyémhez hasonló meglepetés fogja érni őket már az első néhány zeneszám meghallgatásakor. Komoly mérföldkő ez a számítógépes zenelejátszás sorsában.


* Mit ad az ég, e cikk megjelenése után néhány nappal levelet kaptam AudioPhil szakitól, az Highend-AudioPC vezetőjétől. Kiderült, hogy valahogy ráakadt a blogomra és - bár nem tudom, mit silabizált ki a magyar szövegből - még tetszik is neki. Volt olyan kedves és karácsony alkalmából felkínált nekem egy ingyenes licencet a legújabb scriptjéhez. Köszönettel fogadtam és gyorsan ki is próbáltam. Arra a szomorú megállapításra kellett jutnom, hogy a saját scriptem csak karcolgatta a lehetőségek felszínét. Phil megoldása jóval komplexebb, mélyebben nyúl a Windows Server lelkébe és ennek hatása sem marad el. Kis masinám szárnyakat kapott, jóval gyorsabban reagál az utasításaimra, a hang pedig egy újabb lépcsőfokot kapaszkodott fel a tökéletesség felé. (Phil, thank you for your kindness in this way too. You did a very nice job.)